Az őszi alkony sárkányai

Halld a bölcs dalát, mely úgy árad,
mint az égi eső s a könny,
lemosva az éveket s a port a Sárkánydárda
Nagy Mondájának történeteiről.
Mert a messze múltban, melyről nem maradt szó, sem emlék,
a világ első ifjúkorában,
mikor három hold kelt fel az erdő belsejéből,
nagy és rettenetes sárkányok háborúztak
ebben a krynni világban.

Mégis a sárkány-feketeségből,
fény utáni kiáltásainkból,
a feketén kelő hold puszta képébe egy
fénysugár lövellt Solamniában,
egy lovag, az erő s igazság bajnoka,
ki lehívta a földre az isteneket,
s ki Sárkánydárdát kovácsolt, átfúrva véle
a sárkányfaj lelkét, s elűzve szárnyuk árnyát
Krynn mind világosabb partjairól.

Ekképp Huma, Solamnia Lovagja,
Fényhozó, Első Dárdás,
követte fénysugarát a Khalkist Hegyek tövéig,
az istenek kőtalapzatáig,
hol templomuk csendje kuporgott.
Lehívta a Dárdakészítőket, átvéve kimondhatatlan
hatalmukat, hogy összezúzza a kimondhatatlan gonoszt,
hogy a tekergő feketeséget
a sárkánytorkok alagútjába lökje vissza.

Paladiné, a Jóság Nagy Istene,
sütött fel Huma oldalán,
megerősítve izmos jobbjában a dárdát,
s Huma, ezer hold fényében úszva,
a Sötétség Királynőjét elűzte,
visszakergette rikoltó seregeit
a halál érzéketlen hónába, hol átkaik
mindegyre csak a semmire zuhogtak,
mélyen a fényesedő felszín alatt.

Így ért mennydörgő véget az Álmok Kora,
s kezdődött a Hatalomé, amikor Istar,
a fény s igazság hóna emelkedett fel Keleten,
hol fehér és arany minaretek
törtek a Nap s a Nap dicsősége felé,
a gonosz elmúltát jelezve,
és Istar, ki anyja s bölcsője volt a Jóság hosszú
nyaralnak,
meteorként világolt
az igazság fehér egein.

A napfény telje közben Istar
Főpapja mégis árnyakat észlelt;
úgy tűnt neki éjjel, hogy tőre nőtt a fáknak, s a folyók
sötétre váltak s megdagadtak a csendes hold alatt.
Könyvekben keresett Humának kiutat,
jelmondatot, nyomot, varázsszót,
hogy ő maga is hívhassa az isteneket, igénybe vehesse
szent céljaihoz segítségüket,
s megtisztíthassa a bűn világát.

Majd a sötétség s halál ideje jött el,
amint az istenek elfordultak a világtól.
Tűzhegy zuhant keresztbe Istaron üstökösként,
a város, mint koponya, hasadt szét a lángban,
hegyek törtek fel egykor termő völgyek öléből,
és tengerek zuhogtak a hegyek sírjaiba,
sivatag sóhaja szállt az elhagyott vízmederből,
a felrobbant krynni utak a halál ösvényei lettek.
így köszöntött be a Kétségbeesés Kora.

Az utak összegabalyodtak.
Szelek s homokviharok laktak a Kísértetvárosokban,
s a síkok és a hegyek lettek az otthonunk.
Mikor a régi istenek elvesztették hatalmukat,
a puszta égbe kiabáltunk,
az elválasztó, hideg szürkeség új isteneinek fülébe.
Az ég csendes, nyugodt, mozdulatlan.
Még várnunk kell a válaszukra.