Az őszi alkony sárkányai

A faluból, a zsúptetős, földhözragadt vidékből,
a barázdákból és sírokból kitörve,
hol kardja a gyerekkor
végső vad táncát járta, s ahonnan örökre
távozott, nagysága lidérclángját hagyva hátra,
feje felett a rézsűt repülő Jégmadárral,
Huma Rózsákon lépkedett,
egyenletes rózsafényben.
Majd sárkányoktól űzve, elment a véghatárig,
minden érzékek pereméig,
a Vadonba, hol Paladiné megfordulásra bírta,
s hol szeplőtlen vágyakozásra
nevelte őt a kések hangos alagútja,
míg elkábult a fülsiketítő csatazajtól.

A Fehér Szarvas ekkor, e helyen talált rá,

a Teremtés partjairól tervbe vett útja végén,
s hökkenve állt meg az erdő határán,
hol Huma hajszoltan, éhesen
feszítette ki íját, megköszönve az istenek gondviselését
Majd látva a fák sora közti
mély csendben, a döbbent szív jeleként,
a csillogó bogú agancsot,
lazított az íjon, s új lett a világ.
S követte Huma a Szarvas távolodó agancsát,
mint derengő ifjú fényt, emelkedő madárkarmokat.
A Hegy elébük kuporodott. Szinte mi sem változott.
A három hold megállt az égen,
s a hosszú éj árnyban botorkált.

Reggel lett, mire elérték a berket,

a Hegy közepét, ahonnan indult a Szarvas,
Huma nem ment tovább, tudva, hogy az út vége semmi más
nem lesz, mint zöld, ígéret zöldje, mely tartósra válik
az előtte levő nő szemében.
Szent a nap, mely hozzávezette, szent a lég,
mely becéző szavát, elfeledd dalait szárnyára vette,
s a hold elbűvölve térdelt a Nagy Hegyen:
Ám a nő játszott vele, mint táncosfényű lidércláng,
bájos és névtelen volt, s név nélkül még bajosabb,
s megtudták, hogy a világ, a lég vakító tornyai
s a Vadon maga
csak lapos semmiségek a szív rejtelmei mellett.
S a napok végén a nő elmondta neki titkát.

Mert nem volt sem nő, sem pedig halandó,

de sárkányok fajának leánya s örököse.
Humának közömbös lett az ég, hol holdak nyüzsögtek.
a kurtaéletű fű gúnyolta őt, s atyáit,
s a síkos Hegy felborzolódott a fény tüskéitől.
De a nő név nélkül magasabb reményt dédelgetett,
melyre csak Paladiné tud választ, mert bölcs vezetése alatt
akar járni örökké, míg ezüst karjaiban
kihajt s virágba borul a berek ígérete.
Huma e bölcsességért esdett, s a Szarvas visszatért,
s tarlott mezőn, hamun, a sárkányok aratásán,
üszkön és véren át haladt Huma keletnek,
elringatva az Ezüst Sárkány álmaitól,
s a Szarvassal, mint örök jellel, szeme előtt.

Végül a végső cél, egy templom, oly messze keleten,

hogy ott már vége volt keletnek.
Paladiné megjelent itt,
csillagok s dicsőség tömkelegében,
közölve, hogy Humára minden sors legszörnyűbbike vár.
Mert Paladine tudta, hogy sóvárgás fészke a szív,
hogy fény felé törünk, azzá akarva lenni,
ami sosem lehetünk.
Mert Huma menyasszonyát akár felfalja is a Nap,
együtt térnek a zsúptetős vidékre vissza,
maguk mögött hagyva a Dárda titkát, s az éjbe
hullt névtelen világot, sárkányok martalékát.
Vagy Huma felragadhatná a Sárkánydárdát, hogy
megszabadítsa Krynnt
s szerelme zöld ösvényeit a haláltól s a támadástól.
A döntések legnehezebbike, s Huma emlékezett rá,
hogy a Vadon mint zárta klastromba s keresztelte meg
első gondolatait az óvó Nap alatt, most pedig
miközben feketén pörgött, forgott a hold, Krynnből,
Krynn dolgaiból merítve anyagát s levegőjét,
a berekből, a Hegyből s az otthagyott vidékből,
aludni kívánt, szakítani véle egészen,
mert fájdalmas volt a döntés, s az elhatározástól
forró lett keze, hogy karjának válnia kellett.
De hozzálépett a nő, sírva, sugárzón,
álombéli tájban, melyben a világ
elpusztult és megújult a dárdacsillogástól.
Búcsúja pusztulás volt és megújulás:
Elkínzott erein áttört a láthatár.

Felvette a Sárkánydárdát, s megkezdte a történetet,

felemelt karja elsápadt a hőtől,
s a Nap és a három hold, csodára várva,
egymás mellett függött az égen.
Huma nyugatra indult, a Tornyához,
az Ezüst Sárkány hátán lovagolva,
s roptuk útja puszta tájon vezetett át,
hol holtak jártak csupán, sárkányneveket kiabálva.
S a Torony emberei, sárkányoktól ostromolva,
halálhörgés s a falánk lég bőgése közben
a kimondhatatlan csendre vártak,
s még rosszabbra, félve, hogy az összeroppanó
érzékek vége a semmi lesz,
hol kárt vallva, sötéten hever földön az ész.

De Huma kürtjének görbesége messziről

táncolt az oromzatokon. Egész Solamnia
a keleti ég felé fordult, s a sárkánysereg
a legfelső égbe pörgött, megijedve
valami szörnyű változástól.
A szárnyak nyüzsgéséből, a sárkányok káoszából,
a semmi szívéből az Éjszaka Anyja,
mint örvénylő színtelenség,
keletnek rontott, a Nap merev ábrázatába,
s az ég csupa ezüst és színtelen cserép lett.
Huma a földön hevert, s az oldalán az asszony,
ezüstös bőre felrepedt, ajándékos szeméből
kiszállt a zöld ígéret. Nevét suttogta, mikor
a Sötétség Királynője Huma fölé ért az égen.

S az Éjszaka Anyja alászállt,

s az oromzatok tetejéről az emberek árnyékokat
láttak merülve forrni színtelen szárnyain:
egy sással s zsúppal fedett kunyhó, a Vadon szíve,
kósza ezüstfény fröcskölt szét szörnyű vörössé,
majd az árnyékok közepéből
oly mélység tört fel, amelyben csillogás volt a sötétség,
minden fényt, levegőt, árnyékot megtagadva.
S dárdáját az űrbe taszítva, Huma
édes halálba ájult, kitartó napsütésbe.
A Dárda s azok üdvös hatalma s testvérisége által,
kiknek végig kellett járniuk a lélegzet s érzékek útját,
a sárkányokat a semmi tövéig szorította,
s országszerte egyensúly virágzott és zene.

Kábán az új szabadságtól, kábán a fénytől s színektől,

a szent szelek áldó hárfahangjai mellett
vitték a Lovagok Humát, vitték a Sárkánydárdát
a Hegy közepén elterülő berekbe.
Mikor visszatértek a berekbe, mint tisztelgő zarándokok,
a Dárda, a vért s a Sárkányvész maga is
beleveszett a nap szemébe.
De a piros-ezüst teliholdak éjszakája
levilágít a dombokra, a férfi— és nőalakokra.
mint acél és ezüst, ezüst és acél ragyogás
a falu, a zsúptetős életadó vidék felett.