Az őszi alkony sárkányai

Tasslehoff csöndesen visszahúzódott, a fenyőfák alatti puha tűszőnyegen: — Nincs remény! — motyogta a surranó zordan és már sajnálta, hogy követte a félelfet. — Nem hiszem — dünnyögte, s ekkor tekintete visszatévedt a csillagokba révedő Tanisra. Rájött, hogy Tanis elhiszi, hogy így van, és a gondolat szorongással töltötte el. A vén mágus halála óta a surranó észrevétlen változáson ment át. Tasslehoff úgy érezte, hogy ez a kaland komoly, hogy olyan célért küzdenek, amelyért mások az életüket is föláldozták. Elgondolkodott rajta, miért is keveredett bele és eszébe jutott, hogy talán Fizbannak adta meg akkor a helyes választ: az általa véghezvitt apró dolgok is fontosak valahol... a történések nagy kavalkádjában.

De eddig még sohasem gondolt arra, hagy ez az egész talán hiábavaló, hogy tán nem vezet semmi változáshoz, hogy ők csak szenvednek, sorra elveszítik azokat, akiket szeretnek, mint például Fizbant... és végül mégis a sárkányok győznek!

— De mégis — dünnyögte halkan a surranó —, törekednünk és reménykednünk kell tovább! Ez az, ami fontos, az igyekezet és a remény. Sőt talán éppen ez a legfontosabb!

Ekkor valami puhán aláhullott a magasból és végigcirógatta a surranó orrát. Tass utánanyúlt és elkapta.

Egy kicsiny, fehér csirketoll volt az.

Huma dala

“Huma Dala” volt az elf dalnok, Quaivalen Soth utolsó, és sokak szerint legnagyszerűbb alkotása. Az Összeomlás után csupán néhány töredéke maradt fenn. Azt beszélik, hogy aki elmélyülten tanulmányozza, útmutatást talál rá, merre is fordul a világ.