Az őszi alkony sárkányai

A tél bugyrába bezárva,
míg föld s ég megfakult,
itt az alvó hó szívében
kell igent mondanunk
a rügyteli völgyi fáknak
a zöld táj közepén,
mert több az, mint mit arának
fogad a vőlegény.

Ígéretünktől, amelynek

kovácsa éjszaka,
s próbája hősi jelenlét
s a tavasz reménysugara,
gyermekünk holdat, csillagot
lát sárkányok helyén,
s mindent, mit felmagasztal
arának vőlegény.

Miután az eskü elhangzott, gazdát cseréltek az ajándékok. Aranyhold szégyenlősen nyújtotta át saját nászajándékát Zúgószélnek. Az ifjú férj remegő kézzel bontotta ki: egy asszonya hajából font gyűrű volt az, amelyet a hajszálakhoz hasonló finomságú ezüst— és aranyszálak tettek erősebbé.

Zúgószél korábban Vigasz romjai között egy megperzselődött, de a sárkányok tüzet túlélt selyemfaágat talált és azt elrejtette a holmija között. Az ebből az ágból faragott, tökéletesen simára csiszolt gyűrű volt az ő, Aranyholdnak szánt ajándéka. A gondosan megmunkált fa gazdag, arányló fénnyel ragyogott és lágy, barna erezések díszítették. Aranyhold a kezébe vette, és eszébe jutott az éjszaka, amikor először pillantotta meg az égbe nyúló selyemfákat, az éjszaka, amikor rémülten és kimerültén betámolyogtak Vigasz városába, birtokukban a kék kristálypálcával. Szemébe könny szökött, amit Tass zsebkendőjével itatott fel.

— Áldd meg eme ajándékokat, Paladin — szólalt meg Elistan —, a szeretet és az áldozat e jelképeit! Add, hogy a legnagyobb sötétség idején e pár rájuk nézhessen, és láthassa maga előtt a szeretet fényével megvilágított utat. Hatalmas és fényes Isten, emberek és elfek, surranok és törpék istene, add áldásodat e párra... gyermekeidre! A szívükben ma élő szerelmet táplálja a lelkűk és növekedjék az az élet fájává, amelynek terebélyes ágai alatt otthont és védelmet találhat minden menedéket kereső! E kézfogással, a kimondott eskü által, szívből jött ajándékaitok átnyújtásával ti ketten — Zúgószél, Vándor unokája és Aranyhold, Főnök Leánya — a szívetekben eggyé váltatok az emberek és az istenek előtt!

Zúgószél fogta az általa odaadományozott gyűrűt és ráhúzta Aranyhold karcsú ujjara. Aranyhold is kezébe vette a másik gyűrűt: Zúgószél letérdelt előtte, ahogy Que-shu törvényei megszabták, de Aranyhold lassan megrázta a fejét.

— Kelj fel, harcosom! — mondta, könnyeivel küszködve.

— Ez parancs? — kérdezte a férfi.

— Ez a Főnök Lányának utolsó parancsa — suttogta az asszony.

Zúgószél fölemelkedett és Aranyhold az ujjara húzta az arányló gyűrűt. Ekkor Zúgószél a karjaiba zárta hitvesét. Ajkuk összeért, testük egymáshoz simult, lelkűk egybeolvadt. Az emberek örömrivalgásban törtek ki és föllobbantak a fáklyák. A nap lehanyatlott a hegyek mögött, bíborszín és lágyvörös, gyöngyházfényű árnyalatokkal vonva be az eget, amelyet rövidesen az éjszaka mély, zafírkék sötétje uralt el.

A menyasszonyt és a vőlegényt az ujjongó tömeg a vállán vitte le a dombról... és elkezdődött az ünnepi lakoma. Fenyőfából faragott, hosszú asztalokat állítottak a tisztás gyepére. A szertartás áhítata alól végre fölszabadult gyerekek rikoltozva szaladgáltak és sárkányölősdit játszottak. Ezen az estén végre nem kellett félniük semmitől. A férfiak még Pax-Tharkas pincéiből menekített, jókora fahordókban sört és bort cipeltek elő, hogy az ifjú párra emelhessék poharukat. Az asszonyok nagy tálcákon különböző ételeket... az erdőből és még a várból zsákmányolt vadhúst, gyümölcsöt, zöldségeket tettek az asztalra.

— Menjetek már odébb, senki sem fér el tőletek! — morogta Caramon az asztalhoz telepedve. Társai nevetve húzódtak odébb, hogy elég helyet szorítsanak a nagydarab harcosnak.

— Végre, valódi étel! — sóhajtott föl Caramon.

— Nesze, itt van — morogta Kova, s a villájára szúrt egy nagydarab, még sistergő húst, és Caramon tányérjára lökte —, fald be!

Caramon erre szó nélkül, egy nagy kancsó sört borított rá a törpe fejére.

Tanis és Sturm egymás mellé telepedve, csöndesen beszélgetett, de a félelf szeme olykor-olykor Lauranára tévedt. Az elf lány egy másik asztalnál ült és lelkes társalgásba mélyedt Elistannal. Tanis arra gondolt, hogy milyen szép ez a lány ma este, és észrevette, mennyire más most, mint az az akaratos, szerelmi lázban égő csitri, aki utánaszökött Qualinostiból. Tetszik neki ez a változás, állapította meg magában. Közben az járt az eszében, vajon mi lehet az az izgalmas téma, amely ennyire leköti őket.

Ekkor Sturm érintette meg a karját... Tanis fölkapta a fejét: elveszítette gondolatai fonalát. Elpirult és már magyarázkodni kezdett, amikor megértette végre a lovag arckifejezését.

— Mi történt? — kérdezte ijedten, félig fölemelkedve ültéből.

— Pszt! Ne mozdulj! — sziszegte Sturm szigorúan. — Csak nézz oda... arra a magányos alakra.