Az őszi alkony sárkányai

Tanis zavartan követte tekintetével Sturm pillantását, s akkor meglátta a férfit... elkülönülve ült, étele fölé hajolva és szórakozottan eszegetett, mint aki semmilyen ízt sem érez. Ha valaki a közelébe tévedt, hátrahúzódott és idegesen megvárta, míg az illető továbbhalad. Hirtelen... talán megérezte magán Tanis pillantását... fölkapta a fejét és egyenesen feléjük nézett. A félelf felnyögött és elejtette a villáját.

— De hisz ez lehetetlen! — hördült föl fojtott hangon. — Tanúi voltunk a halálának! Ebennel együtt! Azt senki sem élhette túl...

— Tehát nem tévedtem — mondta Sturm keserűen. — Te is fölismered. Már azt hittem, hogy megbolondultam.

Gyerünk, beszéljünk vele!

Ám, mire megint odanéztek, az alaknak nyoma veszett. Gyorsan végigrohantak a tömegen, de sehol sem találták. Amikor az ezüst és a vörös hold fölkúszott az égre, a házaspárok gyűrűbe fogták az újdonsült házasokat és nászdalokat kezdtek énekelni. A többiek is párokra szakadtak és tánca perdültek a körön kívül, miközben a gyerekek sikongva rohangáltak és élvezték, hogy a lefekvés ideje után is fönnmaradhatnak. A tábortüzek lobogva égtek, muzsika hangja szállt s a két hold halványan bevilágította az eget. Aranyhold és Zúgószél egymást átölelve állt középen... szemük tisztábban ragyogott, mint a holdak fénye vagy a tüzek lángja.

Tanis az erdő széléről nézte barátait. Laurana és Gilthanas ősi, kecsesen szép elf táncot lejtett, s közben az öröm himnuszát énekelte. Sturm és Elistan elmélyülten vitatta meg a tervet, hogy lemennek délre, megkeresik a Szép Tarsis legendás kikötővárosát, ahol talán majd találnak hajókat, amelyekkel elszállíthatják az embereket erről a háború gyötörte földről. Tika beleunt Caramon lakomázásának szemlélésébe és addig piszkálta a törpét, míg Kova, a szakálla alatt mélyen elvörösödve bele nem egyezett, hogy táncol vele.

Hol lehet Raistlin? — töprengett Tanis. Emlékezett rá, hogy látta a lakodalmas asztalnál: a mágus keveset evett és szokásos kotyvalékát szürcsölgette. Szokatlanul nyugodt és sápadt volt. Tanis elhatározta, hogy megkeresi. A sötét lelkű, cinikus varázsló társasága megfelelőbbnek tűnt számára ma este, mint a muzsika és a kacagás.

Kisétált a holdfényes félhomályba és valahogy ösztönösen tudta, hogy a helyes irányba tart. Ott találta Raistlint egy öreg fa kidőlt törzsén ülve, amelynek villámsújtotta, megfeketedett szilánkjai szerteszét hevertek a földön. A félelf letelepedett a hallgatag varázsló mellé.

Tanis mögött, a fák között ekkor egy apró árnyék bukkant fel. Végre meghallom, miről beszélnek ezek ketten, gondolta magában Tass.

Raistlin különös szeme a hegyek között halványan kivehető déli földeket kutatta. A szél még mindig délről fújt, de már érződött, hogy hamarosan megváltoztatja az irányát. Egyre hűvösebb lett. Tanis észrevette, hogy Raistlin törékeny teste reszket. A holdfényben rápillantva döbbenten látta, mennyire hasonlít a mágus féltestvérére, Kitiarára. Futó benyomás volt csupán, s amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is távozott, de mégis Tanis emlékezetébe idézte a nőt, ezzel is táplálva izgatott nyugtalanságát. Idegesen dobált egy kéregdarabot egyik kezéből a másikba.

— Mit látsz ott, délen? — kérdezte Tanis hirtelen.

— Ugyan mit láthatok én, feleli? — suttogta a mágus keserűen. – Halált látok, halált és rombolást. Háborút látok! — és fölmutatott az égre. — A csillagképek még nem tértek vissza a helyükre... a Sötétség Királynője még nem szenvedett vereséget.

— Lehet, hogy nem nyertük meg a háborút — mormolta Tanis —, de egy fontos csatát biztosan megnyertünk... Raistlin felköhögött és szomorúan megrázta a fejét.

— Hát nem látsz semmi reményt? — kérdezte Tanis.

— A remény a valóság tagadása! Az igásló orra elé lógatott répa, hogy csak húzzon tovább, miközben hiábavalóan próbálja elérni.

— Azt mondod ezzel, hogy adjuk föl? — kérdezte Tanis és ingerülten elhajította a kéregdarabot.

— Azt mondom, hogy vegyük el onnan azt a répát, és vágjunk neki az útnak nyitott szemmel — felelte Raistlin, és köhögve összébbhúzta magán a köpönyegét. — Hogy szállsz majd szembe a sárkányokkal, Tanis? Hiszen rengetegen lesznek! Többen, mint amennyit el tudsz képzelni! És hol van a mi Humánk... hol van a Sárkánydárdánk? Nem, félelf... ne beszélj nekem holmi reményről!

Tanis nem válaszolt és a mágus sem szólalt meg újra. Mindketten némán ültek egymás mellett... az egyik dél felé nézett, a másik a csillagos ég mögötti roppant űrt kutatta tekintetével.