Az őszi alkony sárkányai

A délutáni nap hevétől felmelegedett szikla kényelmes ülőkének bizonyult a vén törpe számára, aki egész nap az utat rótta a hűvösödő őszi időben. Kova ellazította tagjait és engedte, hogy a meleg... a nap és gondolatai melege... átjárják a csontjait. Ugyanis hazaérkezett.

Körültekintett, szemét szeretettel futtatta végig az ismerős tájon. Az alatta húzódó lejtős domboldal magashegyi völgykatlan egyik oldalát képezte. Az egész környéket az ősz dús szőnyege borította. A völgy ölén suhogó selyemfák az évszak pompás színeiben ragyogtak: csillogó, aranyvörös palástjuk széle beleolvadt a távoli Király-hegyek halvány bíborába. A lombok között bekukucskáló tiszta, azúrkék égbolt visszatükröződött a Kristály-tó vizében. Vigasz városának egyetlen életjeleként vékony füstcsíkok kúsztak elő a fák koronái közül. A szurdokot a házi tűzhelyek édes illatfelhője lengte be.

Miután letelepedett és megpihent, Kova egy fadarabot és egy fényes tőrt kotort elő batyujából. Keze ösztönösen végezte a megszokott mozdulatokat. Népe időtlen időktől fogva szükségét érezte, hogy kedvére formálja át az alaktalan tárgyakat. Ő maga is jó hírű kovácsmester volt, mielőtt pár éve nyugalomba vonult. Hozzáillesztette a pengét a fához, de keze mozdulatlan maradt, mert figyelmét lekötötték a rejtett kéményekből bodo-rodó füstpamacsok.

— Az én házam tűzhelye rég kihűlt — dünnyögte Kova lágyan. A rátörő honvágytól mérgesen megrázkódott, majd dühödten nekiesett késével a fadarabnak. Hangosan morgott tovább: — A házam ott áll üresen. Talán a tető is beázott, a bútorok elkorhadtak. Ez az ostoba bolyongás! A legbutább dolog, amit valaha is csináltam. Most, száznegyvennyolc éves koromban kell erre rájönnöm!

— Soha sem fogod ezt megérteni, törpe — válaszolta egy távoli hang. — Még ha kétszáznegyvennyolc évig élsz, akkor sem!

A fadarabot leejtve, a törpe keze nyugodt biztonsággal mozdult a késtől harci baltája nyeléhez, miközben pillantásával végigmérte az ösvényt. A hang ismerősen csengett, hosszú ideje ez volt számára az első ismerős hang. De a forrását mégsem tudta meghatározni.

Kova belehunyorgott a lemenő napba. Úgy vélte, hogy egy alakot lát fölfelé kocogni az ösvényen. Fölemelkedett és behúzódott egy termetes fenyőfa árnyékába, hogy jobban lásson. “A férfi mozgása könnyed és kecses... akár egy elfé” — gondolta magában a törpe. — “Teste mégis sokkalta tömörebb, kemény izmai emberre vallanak, szakálla pedig határozottan emberszerű”. A zöld csuklya alatt a férfi arcából csak halvány bőrét és rőtesbarna szakállát látta. Vállán átvetve hosszú íj, bal oldalán egyenes kard fityegett. Puha bőrruhája az elf ízlésének megfelelően bonyolult szabású volt. De Krynn egész világán egyetlen elfnek sem nő szakálla... elfnek nem, viszont...

— Tanis? — szólította meg tétován Kova a közeledő alakot.

— Személyesen! — az érkező szakállas képén széles vigyor terült el. Kitárta a karját, és mielőtt a törpe bármit is tehetett volna ellene, átnyalábolta és a magasba emelte. Kova egy kurta pillanatra szintén megölelte öreg barátját, majd eszébe jutott tulajdon méltósága és ficánkolva kiszabadította magát a másik karjai közül.

— Lám, lám, öt év alatt sem tanultál jó modort — morogta. — Még most sem tiszteled a koromat vagy a rangomat! Így fölkapni engem, akár egy zsák krumplit! — Kova végigpillantott az ösvényen: — Remélem, nem látott meg bennünket senki ismerős.

— Alig hiszem, hogy sokan emlékeznének még ránk — jelentette ki Tanis; kedvtelve méregetve köpcös barátját. — Az idő nem úgy múlik fölöttünk, öreg törpe, mint az emberek fölött. Nekik öt év hosszú idő, nekünk csupán néhány pillanat. — Elmosolyodott: — Nem változtál semmit!

— Egyesekről ugyanez már nem mondható el — felelte Kova, majd visszatelepedett a sziklára és ismét nekilátott a faragásnak. Hirtelen rámordult Tanisra: — Minek ez a szakáll? Enélkül is elég ronda vagy!

Tanis megvakargatta az állat: — Olyan vidékeken jártam, ahol nem nagyon kedvelik azokat, akiknek elf vér is csörgedezik az ereiben. A szakállam... ember atyám ajándéka — tette hozzá fanyar iróniával —, jól leplezi igazi örökségemet.

Kova csak hörrent egyet válaszul. Jól tudta, hogy nem ez a teljes igazság. Bár a félelf irtózott a gyilkolástól, nem az volt, aki egy szakáll mögé rejtőzik a küzdelem elől. Röpködtek a forgácsok.

— Én meg olyan vidékeken jártam, ahol senkit sem kedvelnek igazán, bárkitől származzon is a vére. — Kova megforgatta és figyelmesen megvizsgálta a fadarabot. — De most itthon vagyunk. Mindez mögöttünk van már.

— Abból ítélve, amit hallottam, nem igazán — mondta Tanis visszahúzva fejére a csuklyát, hogy ne bántsa szemét a napsugár. — A Főfürkészek Menedék városában egy Hederick nevű alakot neveztek ki főteokrata kormányzónak ide, Vigaszba, aki fanatikusok melegágyává tette városunkat az új vallásával.