Az őszi alkony sárkányai

Nincs jogotok a város határain belül kószálni sötétedés után. Le vagytok tartóztatva! — Ezzel Varangyh altörzsmester az egyik mellette álló goblinhoz fordult: — Hozd ide nekem a kék kristálypálcát, ha megtalálod náluk! — mondta neki brekegő goblin nyelven. Tanis, Kova és Tasslehoff kérdő pillantásokat vetett egymásra. Valamennyit mindnyájan értettek goblinul, a legtöbbet Tass. Vajon jól hallották? Valami kék kristálypálcát?

— Ha ellenállnának — tette hozzá Varangyh altörzsmester, nagykegyesen visszaváltva köznyelvre —, öljétek meg őket! Ezzel megrántotta a kantárt, megsarkantyúzta póniját és elvágtatott lefelé az ösvényen, a város irányába.

— Goblinok! Vigasz városában! Ennek az új teokratának sok mindenért kell felelnie — köpött ki Kova. Hátranyúlt, előhúzta tokjából harci szekercéjét, keményen megvetette lábát az ösvényen, előre-hátra hintázott, amíg teljesen ki nem egyensúlyozta tagjait. — Pompás! — szólalt meg. — Gyertek hát!

— Javaslom, vonulj vissza! — fordult hozzá Tanis, és köpenyét vállára vetve kardot rántott. — Hosszú út áll mögöttünk. Éhesek vagyunk, fáradtak és máris késünk rég nem látott barátainkkal megbeszélt találkozónkról. Semmi kedvünk rá, hogy letartóztassanak bennünket.

— Vagy hogy lemészároljanak — tette hozzá Tasslehoff. Ő nem rántott fegyvert, de annál kíváncsibban nézegette a goblinokat.

Amazok kissé meglepődtek és idegesen pislogtak egymásra. Egyikük gyilkos tekintetet vetett az útra, amelyen a parancsnokuk kereket oldott. A goblinok ahhoz szoktak, hogy a városba igyekvő árusokat és parasztokat fosztogassák, nem pedig ahhoz, hogy jól fölfegyverzett és láthatóan gyakorlott harcosokkal kezdjenek ki. De már túlságosan régen élt bennük a gyűlölet Krynn minden más népe iránt, s így hát ők is kirántották hosszú, görbe kardjukat.

Kova szorosan megmarkolta harci baltája nyelét és nekilódult. — Egyetlen teremtmény létezik, amelyet még a hegyi törpénél is jobban utálok —mormolta —, s az nem más, mint a goblin.

Az egyik goblin Kovára vetette magát, remélve, hogy a földre terítheti. A törpe halálos pontossággal és időzítéssel lendítette meg a fegyverét. A goblin feje a porba hullott, teste elterült a földön.

— Mit műveltek itt Vigaszban, ti mocskok? — kérdezte Tanis mesterien hárítva egy másik támadó esetlen csapását. Pengéik összecsattantak, egy pillanatra megálltak, majd Tanis hátratántorította a goblint. — A Főteokratának dolgoztok talán?

— A teokratának? — röhögött föl durván a goblin. Fegyverével dühödten hadonászva ismét Tanisra vetette magát. — Annak a bolondnak? A mi altörzsmesterünk másnak szolgál... ooohhh! — A teremtményt fölnyársalta Tanis pengéje. Keservesen nyögött még egyet és a földre zuhant.

— A fenébe! — hördült föl Tanis, és zavartan nézett a goblinra. — A mafla idióta! Nem is akartam megölni! Csak arra voltam kíváncsi, ki bérelhette föl.

— Hamarabb megtudod, kinek a szolgálatában állunk, mint szeretnéd! — vicsorogta egy másik goblin, a félelfre vetve magát. Tanis sebesen megfordult és lefegyverezte támadóját. Villámgyorsan hasba rúgta, mire a goblin összegörnyedve eldőlt.

Egy másik goblin Kovára támadt, mielőtt a törpe visszanyerhette volna egyensúlyát a halálos csapás után. Kova hátratáncolt, s igyekezett megvetni a lábát.

Ekkor fölhangzott Tasslehoff éles visítása: — Ez a csürhe bárkit szolgálna! Csak lökj nekik valami koncot, Tanis és máris a szolgáid örökre...

— Koncot!? — acsargott a goblin és elfordult a törpétől. És mit szólnál egy kis surranópecsenyéhez, kis vinnyogom? — A goblin vöröslő mancsát előrenyújtva, a látszólag fegyvertelen surranó felé rohant, hogy torkon ragadja. Tass, egy pillanatra sem veszítve el örökké gyermeki arckifejezését, benyúlt prémbekecse alá, előrántott egy tőrt és ugyanazzal a mozdulattal el is hajította. A goblin a melléhez kapott és hörögve roskadt össze. Már csak az utolsónak maradt, menekülő goblin talpának csattogását hallhatták. A csata véget ért.

Tanis hüvelyébe dugta kardját, és egy savanyú fintort vágott a bűzlő tetemek felé. A szag rothadó hal bűzére emlékeztette. Kova a fekete goblinvért törölgette baltája éléről, amíg Tass komoran állt az általa megölt goblin hullája fölött. A tetem arcra borulva feküdt, tőrét is maga alá temetve.

— Mindjárt visszaszerzem neked — ajánlkozott Tanis, s nekilátott megfordítani a holttestet.

— Nem kell! — fintorodott el Tass. — Nincs rá szükségem. Sohasem szabadulhatsz meg attól a bűztől, tudod! Tanis bólintott. Kova visszaillesztette szekercéjét a tokjába, aztán mindhárman továbbindultak az ösvényen. Ahogy sötétedett, Vigasz fényei egyre élesebbé váltak. A hűvös éjszakában terjengő fafüst illata az ételt, a meleget és a biztonságot juttatta eszükbe. A jó barátok megszaporázták lépteiket. Hosszú ideig egyikük sem szólt semmit. Egyre csak Kova szavai jártak az eszükben: Goblinok! Vigasz városában!

Végül a nyughatatlan surranó hirtelen fölvihogott: — Az a tőr — kuncogta — különben is Kováé volt!