Az őszi alkony sárkányai

Tanis és a törpe egyszerre fordult meg és tekintett le a békés völgybe. Egymás után gyulladtak ki a fények, s tették láthatóvá a selyemfák között megbúvó házakat. Az esti levegő mozdulatlan, csöndes és illatos volt a házi tűzhelyekből fölszálló kékes fafüsttől. Néha egy-egy anya kiáltása is halkan eljutott hozzájuk, amint a gyermekeit hívja vacsorázni.

— Semmi gonoszságról nem hallottam itt, Vigaszban — jegyezte meg Kova nyugodtan.

— Vallási üldöztetés... inkvizíció... — Tanis hangja vészjóslóan csengett csuklyája mélyéből. Elmélyültebb és komorabb volt, mint ahogy Kova emlékezett rá. A törpe elfintorodott. A barátja alaposan megváltozott az öt év alatt. Az elfek pedig sohasem változnak! Tanis viszont csak félelf volt, erőszakosan fogant, amikor anyja áldozatul esett egy emberharcosnak a számtalan háború valamelyike során, amelyek Krynn különféle népeit egymásnak ugrasztották az Összeomlást követő zűrzavaros években.

— Inkvizíció! De az csak a Főteokrata ellen lázadókat fenyegeti, azt beszélik — morogta Kova. — Én nem hiszek a Fürkészek isteneiben, sohasem hittem, de nem verem nagydobra a meggyőződésemet. — Maradj csöndben és ők is békén hagynak... ez az én hitvallásom. A Főfürkészek ott, Menedék városában mégis csak bölcs és bátor férfiak. Csak itt, Vigaszban bukkant föl ez a férges alma, amelytől az egész zsák megrothad. Különben, jut eszembe, megtaláltad, amit kerestél?

— Az ősi, igazi istenek nyomát? — kérdezett vissza Tanis. — Vagy az elme nyugalmát? Mind a kettőt kerestem. Melyikre gondolsz?

— Nos, azt hiszem, a kettő összetartozik — dörmögte Kova. Kezében forgatta a fadarabot, még mindig nem volt elégedett az alakjával. — Nos, egész este itt fogunk ücsörögni és szaglásszuk a vacsoratüzek füstjét? Vagy bemegyünk a városba, és magunknak is kerítünk valami harapnivalót?

— Gyerünk hát! — intett Tanis. Együtt vágtak neki a lejtős ösvénynek, Tanis hosszú léptei arra kényszerítették a törpét, hogy megkettőzze a lépéseit. Bár már jó pár éve annak, hogy együtt vándoroltak, Tanis ösztönösen lelassított, míg Kova szintén ösztönösen szaporábban kezdte szedni a lábát.

— Egyszóval, nem találtál semmit — erősködött a törpe tovább.

— Semmit! Arra már régen rájöttünk, hogy a világ valamennyi papja és szerzetese hamis isteneket szolgál. Hallottam holmi csodás gyógyításokról, de mind csak trükknek és mágiának bizonyultak. Szerencsére barátunk, Raistlin megtanított rá, mire figyeljek oda... — magyarázta Tanis.

— Raistlin! — fortyant föl Kova. — Az a tésztaképű, vézna varázsló. Ő maga is csak sarlatán! Mindig nyavalyog, sápítozik és mindenbe beleüti az orrát, amibe nem kellene. Ha az ikertestvére nem viselné gondját, valaki már régen véget vetett volna a bűbájoskodásának.

Tanis örült, hogy a szakálla eltakarja mosolyát.

— Azért úgy érzem, hogy a fiú jobb varázsló, mint amilyennek te tartod őt — mondta csöndesen. — S azt is el kell ismerned, hogy hosszú időn át, fáradságot nem kímélve próbált segíteni a hamis papok által becsapottakon... mint például én magam is. — Ezzel nehezet sóhajtott.

— Amiért biztosan nem sok köszönetben volt részed — morogta a törpe.

— Legalábbis kevésben — ismerte el Tanis. — A népek hinni akarnak valamiben, még ha lelkük mélyén meg vannak is győződve az egész hamisságáról. No és te? A te utad hogy sikerült az óhazába?

Kova komor képpel, szótlanul baktatott tovább. Végül csak, kinyögte: — Sohasem kellett volna útra kelnem — motyogta, tekintetét Tanisra emelve. Bozontos fehér szemöldöke alatt szemének alig kivehető villanása arra figyelmeztetett, hogy a beszélgetésnek ezt a fordulatát nem fogadja szívesen. A másik fölfogta a pillantás értelmét, mégis föltette kikívánkozó kérdéseit.

— Mi újság a törpe papokkal? Igaz, amit hallottunk róluk?

— Nem igaz! Azok a papok már háromszáz éve eltűntek, még a nagy Összeomlás idején, így beszélik a vének.

— Akárcsak az elfek — gúnyolódott Tanis.

— Magam láttam...

— Pszt! — intett Tanis figyelmeztetőn.

Kova mozdulatlanná dermedt. — Mi az? — suttogta.

Tanis előre mutatott: — Odafönt, a bozótban!

Kova a bokrok sűrűjét kémlelte, s közben a hátára erősített harci szekerce nyele után kapott.

A lenyugvó nap vöröslő sugarai egy pillanatra megvillantak valami, az ágak között bujkáló fémtárgyon. Tanis meglátta, szem elől tévesztette, aztán ismét megpillantotta a csillanást. A nap eközben alábukott, gazdag lila ragyogásba burkolva az ég alját. Az éjszaka árnyai lassan előrekúsztak a fák között.

Kova a homályt vizslatta. — Nem látok semmit!

— De én igen! — felelte a másik. Tovább nézte a helyet, ahol a fémes villanást észlelte, és elftekintete lassan kitapogatta az eleven lények körül mindig ott villódzó meleg, vöröses fénykarimát, amit csupán az elfek láthattak. — Ki jár ott? — kiáltott be a fák közé.

Hosszú pillanatokig nem jött más válasz, csak valami kísérteties vijjogás, amitől a félelf tarkóján égnek meredt a szőr. Öblös, mély vijjogással kezdődött a hang, majd egyre magasabbra kúszott, hogy végül sikoltó visításban haljon el. Vékony beszédhang társult hozzá: