Az őszi alkony sárkányai

2 Visszatérés a fogadóba. Megrázkódtatás. A fogadalmakat megszegték

Ezekben a napokban esténként Vigasz csaknem valamennyi lakója szerét ejtette valahogyan, hogy bekukkantson az Otthon vendégfogadóba. Együtt inkább biztonságban érezték magukat.

Vigasz régtől fogva az utazók kedvelt megállóhelye volt. Jöttek északkeletről, Menedékből, a fürkészek fővárosából, jöttek délről, Qualinostiből, az elfek királyságából, sőt néha még kelet felől, Abanaszínia kopár pusztáiról is. Az Otthon vendégfogadót az egész civilizált világban az utazók menedékeként és friss hírek forrásaként ismerték. A három jó barát is e fogadó felé vette lépteit.

A hatalmas, csavart fatörzs kiemelkedett a környező fák közül. A fogadó színes üvegablakainak tarka táblái fényesen világítottak a selyemfa árnyas lombjai között, és az élet vidám hangjai szűrődtek ki mögülük. A fa ágain csüngő lampionok világították meg a fölfelé tekergő csigalépcsőt. Bár az őszi este hűvösen ereszkedett alá Vigasz selyemfái közé, az utazók érezték, amint barátságuk és közös emlékeik fölmelegítik a lelkűket, elűzik a hosszú vándorút keserveit és megpróbáltatásait.

A fogadóban annyi volt a vendég ezen az estén, hogy a három barátnak folyton félre kellett húzódnia a lépcsőn, hogy utat adhassanak a távozó férfiaknak és nőknek, sőt még a gyerekeknek is. Tanis észrevette, hogy a helybéliek gyanakvó pillantásokkal méregetik őt és társait, s nem azzal a nyílt vendégszeretettel, amellyel öt esztendeje fogadták volna őket.

Arca elkomorodott. Nem az a hazatérés volt ez, amelyről annyit álmodozott. Az ötven év alatt, amit Vigaszban töltött, még sohasem érzett ilyen feszültséget. A fürkészek aljas megvesztegethetőségéről keringő hírek nyilvánvalóan igazak.

Öt évvel ezelőtt a magukat “fürkészeknek” nevezők (mi az új istenek útjait fürkésszük — mondogatták), csupán papok laza szervezetét alkották, akik Vigasz, Menedék és Kapu városában gyakorolták új vallásukat. Lehet, hogy ezeket a papokat félrevezették, vélekedett Tanis, de legalább becsületesek és őszinték voltak. Az elmúlt évek során azonban egyre nagyobb tekintélyre tettek szert és vallásuk is fölvirágzott. Hamarosan már nem is annyira a túlvilági dicsőség, hanem inkábba Krynn fölötti hatalom érdekelte őket. Lassacskán a nép áldásával vették át a hatalmat a városok fölött.

Tanis karját ekkor valaki megérintette, mire megszakadtak a gondolatai. Hátrafordult és meglátta, amint Kova lefelé mutogat. Maga is lenézett, és figyelte a négyes sorokban elvonuló gárdistákat. Állig fölfegyverkezve, saját fontosságuk tudatában masíroztak odalent.

— Legalább emberek és nem holmi goblinok — dörmögte Kova.

— Az a goblin csak röhögött, amikor a Főteokratát említettem — morfondírozott Tanis. — Mintha valaki más szolgálatában állnának. Szeretném tudni, mi történik itt?

— Talán a barátaink már tudják — találgatta Kova.

— Mármint, ha itt vannak — tette hozzá Tasslehoff. — Sok minden történhetett velük az öt év alatt.

— Itt lesznek, ha életben vannak — dünnyögte Kova alig hallhatóan. — Hiszen szent fogadalmat tettünk, hogy öt év múltán találkozunk és beszámolunk róla, mire jöttünk rá a világon eluralkodó gonosszal kapcsolatban. Ki gondolta volna, hogy hazajövünk és a gonoszt itt találjuk a saját küszöbünkön!?

— Pszt! Csönd! — Az elhaladók jó része olyan riadtan reagált a törpe szavaira, hogy Tanis rosszallóan csóválta meg a fejét.

— Jobb, ha itt nem beszélsz ilyesmiről — tanácsolta a félelf.

A lépcső tetejére érve Tass szélesre tárta az ajtót. Fények, hangok, meleg és Otik sült krumplijának ismerős fűszeres illata csapta meg őket. Beburkolta és lágyan simogatta egész valójukat. Otik a bárpult mögött állt, mint mindig, ahogy emlékeztek rá. Semmit sem változott, hacsak nem vált még tömzsibbé. A fogadón sem látszott semmi változás, csak valahogy még kényelmesebbnek tűnt.

Tasslehoff végigfuttatta fürge surranó tekintetét a vendégseregen, fölkiáltott és a helyiség túlsó vége felé mutatott. Volt még valami, ami nem változott meg: a kandallótűz fényének villanása egy ragyogóra fényesített, szárnyas sárkánysisakon.

— Ki az? — kérdezte Kova fölágaskodva, hogy jobban láthassa.

— Caramon — válaszolta Tanis.

— Akkor Raistlinnek is itt kell lennie valahol — jegyezte meg Kova nem túl sok melegséggel a hangjában.

Tasslehoff sietve furakodott át a pusmogó csoportokon. Apró, cingár alakját alig vették észre, akik mellett elosont. Tanis csak abban reménykedett lázasan, nehogy a surranó “megszerezzen” valamit a vendégek holmijai közül. Nem mintha bármit is ellopna... Tasslehoff mélységesen megsértődött volna, ha valaki is tolvajnak nevezi. De a surranót kielégíthetetlen kíváncsiság űzte, így azután más személyek érdekes tárgyai néha valahogy a birtokába kerültek. Tanis viszont ez alkalommal a legkevésbé sem vágyott botrányra. Megjegyezte magában, hogy amint lehet, szót vált a surranóval.