Az őszi alkony sárkányai

A félelmek és a törpének már korántsem sikerült olyan könnyedén átvágnia a tömegen, mint kis barátjuknak. Majdnem minden szék és asztal foglalt volt. Akik nem találtak maguknak ülőhelyet, állva beszélgettek fojtott hangon. A jelenlévők sötét, gyanakvó vagy éppen kíváncsi pillantásokkal méregették Tanist és Kovát. Utóbbit senki sem köszöntötte, bár a vendégek közül jó néhányan régi ügyfelei voltak a törpe kovácsmesternek. Vigasz lakosainak megvolt a maguk gondja, és nyilvánvalónak látszott, hogy Tanis és Kova már kívülálló a szemükben. Hirtelen ordítás hasított át a termen az asztal felől, amelyen a sárkánysisak villogott a tűz fényében. Tanis komor arcán mosoly ragyogott fel, amint meglátta, hogy az óriás Caramon medveöleléssel magához emeli a cingár Tasst. Az övcsatok hullámzó tengerének szintjén előrenyomakodó Kova csak képzeletben láthatta a jelenetet, amint meghallotta Caramon bömbölő válaszát Tasslehoff csipogó üdvözlésére. — Caramon is jobban tenné, ha az erszényére vigyázna — dörmögte magában —, vagy éppen megszámolná a fogait!

A törpe és a félelf végre keresztültört a hosszú söntéspult előtt tolongok hadán. Az asztalt, amelynél Caramon is ült, hátratolták egészen a fa törzséig. Tulajdonképpen elég különösen nézett ki ott. Tanis csodálkozott is rajta, miért állította át oda Otik, miközben az ivóban minden egyéb a régi helyén maradt. De mélázásának hamarosan vége szakadt, mivel rajta volt a sor, hogy elviselje a termetes harcos szenvedélyes üdvözlését. Hosszú íját és tegezét is gyorsan lekapta a válláról, nehogy Caramon aprófává törje a hátán. — Barátom! — dörögte Caramon könnybe lábadó szemmel. Bizonyára mondott volna még valamit, de teljesen hatalmukba kerítették az érzelmei. Pillanatnyilag Tanis is képtelen volt megszólalni, de ennek oka az volt, hogy Caramon izmos karjai majd kiszorították belőle a szuszt:

— Hol van Raistlin? — kérdezte, mikor végre levegőhöz jutott. A két iker sohasem vált el egymástól.

— Ott — intett fejével Caramon az asztal vége felé. Aztán elkomorodott. — Nagyon megváltozott — figyelmeztette Tanist. A félelf a selyemfa törzsének egyik apró zuga felé fordult, de az árnyékban volt, s így az első pillanatban semmit sem látott a tűz fényétől még elvakult szemmel. Aztán megpillantott egy vékony alakot, aki dacára annak, hogy közel ült a tűz melegéhez, mégis vörös köpenyébe burkolózott és csuklyáját mélyen arcába húzta.

Tanis hirtelen semmi kedvet nem érzett rá, hogy magára maradjon az ifjú varázslóval, de Tasslehoff elsurrant, hogy megkeresse a felszolgálólányt, Kova pedig éppen. Caramon ölelésében vergődött. Tanis tehát közelebb lépett az asztal végéhez.

— Raistlin! — szólította meg az alakot baljós előérzettel.

A köpenyegbe burkolózó fölemelte a fejét. — Tanis? — suttogta, miközben hátrahúzta a csuklyáját.

A félelf lélegzete elakadt és hátratántorodott. Döbbenten bámult a jelenségre.

A homályból felé forduló arc olyan volt, mint egy lázálom. Caramon azt mondta, hogy megváltozott. Tanis összerázkódott. A “megváltozás” nem volt a megfelelő szó. A mágus fehér bőre aranyszínűvé vált. Halvány fémes színben csillogott a tűz fényében, mint valami ijesztő álarc. A hús szinte teljesen eltűnt róla, szabadon hagyva arccsontja sötét, mély gödreit. Szája akár egy fekete, egyenes vonal. De Tanist legjobban a férfi szeme ragadta meg és tartotta fogva iszonyú tekintetével. Ez a szem többé nem azé az eleven emberi lényé volt, akit Tanis egykor megismert. Fekete pupillái homokóra alakúak voltak, s halványkék írisze, amire Tanis jól emlékezett, most aranylón villant.

— Látom, megrémít a külsőm — suttogta Raistlin. Keskeny ajkán mosolyra emlékeztető rángás futott végig.

Tanis letelepedett a fiatalemberrel szemben és nagyot nyelt: — Az igaz istenek szerelmére, Raistlin...!

Kova zöttyent le a Tanis melletti székre: — A mai napon többször emeltek a levegőbe, mint... de Reorxra! — a törpe szeme elkerekedett. — Micsoda gonosz erő működik itt? Csak nem átkoztak el? — meredt tátott szájjal Raistlinre. Caramon letelepedett a fivére mellé. Fölemelte söröskancsóját és Raistlinre pillantott. — Elmondod nekik, Rai? — kérdezte halkan.

— Persze! — felelte Raistlin, a szót olyan sziszegéssé nyújtva, hogy Tanis beleborzongott. Az ifjú lágy, zizegő, suttogásnál alig erősebb hangon beszélt, mintha minden erejére szüksége lett volna a szavak kipréseléséhez. Hosszú, ideges ujjaival, amelyek arcához hasonlóan aranylottak, az előtte álló, egyébként érintetlen tál ételben turkált szórakozottan.

— Emlékeztek rá, amikor öt évvel ezelőtt elváltunk egymástól? — kezdte Raistlin. — A fivéremmel olyan titkos útra indultunk, drága barátaim, hogy még azt sem árulhattam el nektek, hová tartunk.

Udvarias hanghordozásából halvány gúny érződött. Tanis beharapta az ajkát. Raistlinnek egész életében, soha nem volt egyetlen “drága barátja” sem.

— Par-Salian, a rendfőnököm választott ki, hogy végrehajtsam a Próbát — folytatta.