Az őszi alkony sárkányai

— Kitiara nem szegte volna meg fogadalmát, ha egy másik, erősebb eskü nem kötné őt — jelentette ki Raistlin.

— Különben mit ír? — kérdezte Caramon.

Tanis tétovázott egy darabig, azután megnyalta kiszáradt ajkát: — Hogy az új urának fogadott hűség tartja őt vissza. Bocsánatot kér, minden jót kíván valamennyiünknek és szeretetéről biztosít... — Tanis érezte, amint a torka összeszorul. Köhintett egyet. — Szeretetéről biztosítja fivéreit és... — Itt megállt és összegöngyölte a pergament. — Ennyi az egész.

— És még kit? — kérdezte Tasslehoff kíváncsian. — Jaj! — nézett hirtelen Kovára, aki keményen a tyúkszemére lépett. Ekkor a surranó meglátta, hogy Tanis elvörösödik. — Óh! — nyögte és szörnyen ostobának érezte magát.

— Ti tudjátok, hogy kire céloz? — kérdezte Tanis a fivéreket. — Hogy miféle új uráról beszél?

— Ki tudhatná Kitiara gondolatait kitalálni? — vonta meg a vállát Raistlin. — Utoljára itt láttuk őt, ebben a fogadóban, öt évvel ezelőtt. Északra indult Sturm társaságában. Azóta semmit sem hallottunk felőle. Ami pedig az új urát illeti, most már világos, miért szegte meg nekünk tett fogadalmát: más valakinek fogadott hűséget. Végül is, ő csak egy felfogadott.

— Igen — ismerte el Tanis. Visszatette a tekercset a tokjába és odafordult Tikához: — Azt mondod, hogy ez különös körülmények között érkezett ide. Mondd el, hogyan!

— Egy férfi hozta. Ma, késő délelőtt. Legalábbis azt hiszem, hogy férfi volt! — Tika megborzongott. — Tetőtől talpig valami leírhatatlan ruházatot viselt. Még az arcát sem láthattam igazán. A hangja suttogó volt és furcsa kiejtéssel beszélt. “Add át ezt Tanis félelfnek! — kérte. Megmondtam neki, hogy hosszú évek óta nem jártál ebben a házban. “Itt lesz!” — válaszolta a férfi és távozott. — Tika megvonta a vállát: — Ennyit mondhatok neked. Az az öregember ott viszont látta is őt! — mutatott a lány egy, a tűz előtt álló széken terpeszkedő vénemberre. — Kérdezd meg tőle, hátha valami mást is észrevett.

Odafordult Tanis a vénember felé, aki éppen egy, a lángokat bámuló gyereket traktált valamiféle mesével. Ekkor Kova megérintette a kezét.

— Itt jön valaki, aki többet mondhat neked — mormogta a törpe,

— Sturm! — kiáltott föl Tanis az ajtó felé fordulva. Raistlin kivételével mindenki odanézett. A mágus inkább ismét visszahúzódott a homályba.

Az ajtóban szálfaegyenes alak állt, fényes vértben és páncélingben, mellén a “Rózsa Lovagrend” jelvényével. A fogadó legtöbb vendége sötét tekintettel méregette a jövevényt. A férfi solamniai lovag volt, és Solamnia lovagjainak rossz híre járt idefönt északon. Sőt álnokságuk híre még messze délen is elterjedt. Azon kevesek, akik Sturmban fölismerték Vigasz városának régi lakóját, vállukat vonogatva fordultak vissza italukhoz. Akik nem ismerték, tovább bámultak rá. Ezekben a békés időkben meglehetősen különös vendég volt a fogadóban egy fölfegyverzett, páncélos lovag. Ám még ennél is furcsább volt, hogy jobbára a nagy Összeomlás előtti fegyverzet volt rajta.

Sturm a bámészkodó tekinteteket a rangjának kijáró hódolatként értékelte. Lassan végigsimított hatalmas, vastag bajuszán, amely a lovagok legősibb jelképeként legalább olyan megviselt volt, mint a fegyverzete. A solamniai lovagok díszeit nyilvánvaló büszkeséggel viselte, s e büszkeség megvédelmezésére rendelkezésére állt edzett, kardforgató karja. A vendégek ugyan megbámulták, de amint nyugodt, hűvös tekintetével találkoztak, egyikük sem merészelt gúnyt űzni belőle, vagy akár csúfondáros megjegyzést tenni rá.

A lovag kitárta az ajtót egy prémekbe burkolózott magas férfi és egy ifjú hölgy előtt. A hölgy nyilván köszönetet mondott Sturmnak, mivel utóbbi udvarias, régimódi, a mai világban már rég feledésbe merült meghajlással válaszolt neki.

— Odanézzetek! — csóválta meg fejét Caramon elbűvölten. — A dicső lovag segítő kezet nyújt hölgyének. Csak arra lennék kíváncsi, honnan kotorta elő ezt a két alakot?!

— Síkföldi barbárok ezek — mondta Tass, egy székre szökkenve, ahonnan széles mozdulatokkal integetett barátja felé. — Ez a Que-shu törzs viselete!

A két síkföldi láthatóan figyelmen kívül hagyta Sturm szorgoskodását, mivel a lovag még egyszer meghajolt és hátat fordított nekik. Büszke és nemes tartással vonult végig a fogadón, mintha éppen egy király készülne lovaggá ütni őt.

Tanis fölemelkedett ültéből. Sturm először hozzálépett és megölelte. Tanis is viszonozta az ölelést, érezvén közben a lovag inas karjának szenvedélyes szorítását. Azután mindketten hátraléptek és végigmérték egymást.

Sturm semmit sem változott — gondolta magában Tanis —, hacsak nincs több ránc szomorú szeme körül és több szürke szál barna hajában. Köpönyege is kissé viseltesebb. Ősöreg páncélján is több a horpadás. Ám a lovag hatalmas bajusza... öröme és büszkesége, éppoly hosszan kunkorodott, mint mindig, pajzsa éppoly fényesre csiszolt volt, és barna tekintete is éppoly meleg.

— Lám csak, te meg szakállat növesztettél — jegyezte meg Sturm derűsen.