Az őszi alkony sárkányai

Az ifjú hölgy tiltakozón fölemelte a kezét: — Sajnálom — mondta. A barátok összerezzentek mélyen zengő hangjának hallatán. — Én nem vagyok mesélő. Nincs hozzá kellő tehetségem. — Köznyelven szólalt meg, erős akcentussal. A gyerek kíváncsi arcán csalódás tükröződött. Az öreg barátságosan megpaskolta a hátát, majd egyenesen a nő szemébe nézett. — Lehet, hogy nem vagy jó mesélő — mondta nyájasan —, de kitűnően énekelsz, Főnök Lánya, nem igaz? Énekeld el a gyereknek a dalodat, Aranyhold. Tudod, melyiket!

Mintha a semmiből varázsolta volna elő, hirtelen egy lant jelent meg az öregember kezében. Átnyújtotta a leánynak, aki rémült döbbenettel meredt rá.

— Honnan... ismer engem, uram? — kérdezte.

— Az nem fontos — mondta az öreg lágyan. — Csak énekelj nekünk, Főnök Lánya!

Az ifjú hölgy jól láthatóan reszkető kézzel vette át a lantot. Társa mintha valami tiltakozó szavakat suttogott volna a fülébe, de ő nem vette figyelembe. Tekintetét fogva tartotta az öreg feketén csillogó szeme. Lassan, mintegy kábulatban megpendítette a húrokat. Amint a szomorú dallam betöltötte a helyiséget, a beszélgetők mindnyájan elhallgattak. Hamarosan mindenki őt nézte, de ő mintha ezt észre sem vette volna. Aranyhold egyedül az öregembernek énekelt...

Nincs vége a rétnek,
nyár zengi dalát,
s Aranyhold úrnő
közembert imád.

De apja, a törzsfő,

szívük útjába állt:
nincs vége a rétnek, nyár zengi dalát.

A rét csupa hullám,

az ég szürke lenn,
Zúgószélt küldi útra
a fejedelem.
Találjon a reggel
ajkán varázsigéket:
nincs vége a rétnek, az ég szürke lenn.

Zúgószél, hol keresselek?

Zúgószél, már ősz közeleg.
A folyónál ülök,
s a hajnalra várok,
de a Nap egyedül kel fel a hegy felett.

Hervadnak a rétek,

a szél nyugvóra tért,
megjön, s kövek sötétje
lakja tekintetét.

Kezében kék botot tart,

mely fénylik, mint a jég:
hervadnak a rétek,
a szél nyugvóra tért.

A rét füve törékeny,

sárga, mint a láng,
a törzsfő kikacagja
Zúgószél szavát.
Kövezzék meg az ifjút,
a néphez így kiált:
a rét füve törékeny, sárga, mint a láng.

Hervadtak a rétek,

az ősz ege itt.
A lány követi párját,
kőzápor süvít.

A bot kék lobot vet,

eltűnik mindegyik:
hervadtak a rétek, az ősz szele itt.

Súlyos csend telepedett a fogadóra, miután az utolsó akkord is elszállt az ujjai alól. Mélyet sóhajtott, majd visszanyújtotta a hangszert az öregnek és ismét hátrahúzódott a homályba.

— Köszönöm, kedvesem — mondta a vénember mosolyogva.

— És most, megkapom a mesémet? — kérlelte a fiúcska.

— Hát persze — mondta az öreg és visszatelepedett a székébe. — Valaha, réges-régen, Paladin, a nagy hatalmú isten...

— Paladin? — vágott közbe a gyerek. — Még sohasem hallottam ilyen nevű istenről.

Ekkor fölhangzott a szomszédos asztalnál ülő Főteokrata ingerült horkantása. Tanis odapillantott Hederickre, akinek arca elvörösödött a dühtől. Az öregember viszont láthatóan ügyet sem vetett rá.

— Paladin az egyik ősi istenség, gyermekem. Már nagyon régen nem hódol neki senki.

— És miért hagyott el bennünket? — faggatózott a kisfiú.

— Nem ő hagyott el minket — válaszolta az öreg, de a mosoly eltűnt az arcáról. — Az emberek hagyták el őt az Összeomlás sötét napjai után. Az isteneket vádolták a világ pusztulásáért ahelyett, hogy magukat hibáztatták volna. Hallottad már valaha a “Sárkány Himnuszát”?

— Hogyne! — felelte a gyerek izgatottan. — Szeretem a sárkánytörténeteket, bár az apám azt mondja, hogy sárkányok sohasem léteztek. Én mégis hiszek bennük. Remélem, hogy egyszer majd láthatok is egyet!

Az öregember képe még jobban megvénült és elkomorodott. Némán megsimogatta a fiúcska fejét. — Vigyázz rá, gyermekem, mit kívánsz — mondta lágyan. Azután elhallgatott.

— És a mese...? — erősködött a gyerek.

— Hát persze. Egyszer Paladin meghallotta egy nagy hírű lovag, Huma imáját...

— Az az a Huma, a himnuszból?

— Igen, ő az. Egyszóval, Huma eltévedt az erdőben. Csak ment, vándorolt tovább, míg egészen kétségbe nem esett attól a gondolattól, hogy többé nem látja meg a hazáját. Ekkor Paladinhoz fohászkodott segítségért, mire hirtelen egy fehér szarvasbika jelent meg előtte.

— És Huma lelőtte? — kérdezte a fiú.