Az őszi alkony sárkányai

— Közeledik az őrség! — kiáltotta Tika.

Tanis fölemelkedett. — A konyhán keresztül kijuthatunk.

— Igen! — bólintott a szolgálólány. — Nem oda néznek be legelőször. De siessetek! Nem tart soká, amíg átkutatják az ivót.

A sokéves különlét dacára a barátok most a veszélyben összeszokott csapatként cselekedtek. Caramon fejébe nyomta sisakját, kivonta kardját, vállára vetette zsákját és felsegítette fivérét. Raistlin megragadta varázspálcáját és megkerülte az asztalt. Kova két kézre fogta harci szekercéjét és sötét vigyorral nézte a bámészkodókat, akik szemmel láthatóan nem tudták eldönteni, vajon rátámadjanak-e egy ilyen, jól fölfegyverzett csapatra vagy sem. Csak Sturm maradt ülve a helyén és kortyolgatta nyugodtan tovább a sörét.

— Sturm! — sürgette őt Tanis. — Gyerünk! Ki kell jutnunk innen!

— Még hogy megfutamodjunk? — kérdezte a lovag döbbenten. — Egy ilyen szedett-vedett népség elől?

— Igen! — Tanis elhallgatott. A lovag becsületkódexe tiltotta, hogy elszaladjon a veszély elől. Valahogy meg kellett hát őt győznie. — Az az alak vallási fanatikus, barátom. Még máglyára is juttathat bennünket. Különben is — jutott eszébe a mentő gondolat —, egy hölgy is van itt, akit meg kell védenünk.

— Ó, a hölgy! Hát persze! — Sturm erre nyomban fölpattant, és Aranyhold elé lépett. — Szolgálatára, Madame. — Meghajolt. Az udvarias lovag nem hagyta magát siettetni. — Úgy látszik, valamennyien belekeveredtünk ebbe az ügybe. A pálcája komoly veszélyt hozott a nyakunkba... de leginkább a kegyedébe. Mi jól ismerjük ezt a vidéket. Itt nőttünk föl. Tudom, hogy önök idegenek errefelé. Megtiszteltetés lenne számunkra, ha az ön és gáláns barátja kíséretéül szegődhetnénk és megvédelmezhetnénk az életüket.

— Menjünk már! — rángatta Tika Tanis karját sürgetőn. Caramon és Raistlin pedig már a konyha ajtajában állt.

— Kerítsd elő a surranót! — mondta Tanis a lánynak.

Tasslehoff földbe gyökerezett lábbal állt, úgy bámulta a varázserejű pálcát. Gyorsan halványodott a fénye és hamarosan visszanyerte eredeti, jellegtelen barna színét. Tika megragadta Tass hátrakötött fürtjeit, annál fogva rángatta a konyha felé. A surranó fölvisított és elejtette a pálcát. Aranyhold gyorsan fölkapta és magához szorította. Bár nyilvánvalóan megijedt, mégis tiszta és nyugodt tekintettel nézett Tanisra és Sturmra. Agya láthatóan szélsebesen járt. Kísérője keményen rászólt saját nyelvükön. Az ifjú hölgy megrázta a fejét. A férfi elfintorodott és fenyegetően fölemelte a kezét. A leány heves válaszára azonban elhallgatott, arca elsötétült.

— Veletek tartunk — mondta Aranyhold Sturmnak köznyelven. — Köszönöm az ajánlatot.

— Erre! — terelte ki őket Tanis a konyha lengőajtaján Tika és Tass nyomában. Visszatekintve látta, hogy a tömeg egy része kissé vonakodva bár, de elindul.

A szakácsnő rémülten nézte, amint keresztülcsörtetnek a konyháján. Caramon és Raistlin már a kijáratnál jártak, ami nem volt más, mint egy, a padlóba vágott lyuk. A nyílás fölött kötél lógott egy göcsörtös ágról negyven lábnyi mélységbe, egészen a földig.

— Aha! — kiáltott föl Tass. — Itt érkezik föl a sör és megy le a hulladék! — Ezzel rápattant a kötélre és könnyedén lecsusszant.

— Igazán sajnálom — fordult Tika bocsánatkérőn Aranyholdhoz —, de innen ez az egyetlen kivezető út.

— Tudok kötélen mászni — válaszolta a hölgy —, bár igaz, már jó néhány éve nem csináltam.

Átnyújtotta a pálcát kísérőjének és megragadta a feszes kötelet. Gyakorlott mozdulatokkal váltogatva a kezét nekivágott a leereszkedésnek. Amikor leért a földre, társa utána dobta a pálcát, majd a kötélbe kapaszkodva kiugrott a nyíláson.

— És te, hogyan jutsz le, Raistlin? — kérdezte Caramon aggodalmasan.

— Levihetnélek a hátamon...

Raistlin szeme olyan haraggal villant, hogy Tanis egészen meglepődött.

— Egyedül is lejutok — sziszegte a varázsló. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a nyílás széléhez lépett és levetette magát a mélybe. Mindenkinek elállt a lélegzete és utánabámult, várva, hogy Raistlin összezúzza magát a földön. Ehelyett az ifjú mágus sebesen siklott alá, köpönyege csak úgy lebegett körülötte a levegőben. Pálcája végén fényesen ragyogott a kristálygömb.

— Kilel tőle a hideg! — bökte oda morogva Kova Tanisnak.

— Inkább igyekezz! — lódította előre Tanis a törpét. Kova belekapaszkodott a kötélbe. Caramon következett utána. Hatalmas testének súlya alatt megreccsent a vastag ág, amelyhez a kötelet erősítették.

— Én megyek utoljára — jelentette ki Sturm kivont karddal a kezében.

— Nagyon helyes — felelte Tanis, tudván, hogy hiába is próbálna vitatkozni vele. Hosszú íját és tegezét vállára vetve ő is megmarkolta a kötelet és elindult lefelé. Váratlanul megcsúszott a tenyere, végigsiklott a kötélen és kezéről lenyúzta a bőrt. Amikor földet ért, fájdalmasan sziszegve nézte meg a tenyerét, amely merő, vérző, nyílt seb volt. De most nem volt rá idő, hogy ezzel foglalkozzék. Fölpillantva látta, amint Sturm ereszkedik utána.