Az őszi alkony sárkányai

Ekkor Tika arca jelent meg a nyílásban. — Menjetek az én házamba! — suttogta és a fák közé mutatott. Egy pillanat múlva eltűnt a szemük elől.

— Én ismerem az utat — mondta Tasslehoff izgalomtól csillogó tekintettel. — Gyertek utánam!

Gyorsan a surranó nyomába szegődtek, s közben meghallották, amint az őrség fölfelé dübörög a lépcsőn. Tanis, aki Vigaszban sohasem járt még a földön, hamarosan eltévedt. Odafönt ugyan látta a fák között átívelő hidakat és az ágakon himbálódzó lámpákat, de sejtelme sem volt, merre kellene mennie. Tass azonban magabiztosan csörtetett előre, jobbra-balra szökellve a selyemfák vastag törzsei között. A fogadó lármája hamarosan elhalt mögöttük.

— Éjszakára meghúzódunk Tika házában — súgta oda Tanis Sturmnak, miközben keresztülvágtak a bozóton. — Hátha valaki fölismert bennünket és átkutatják a házunkat. Reggelre mindenki elfelejti majd az egész fölfordulást. Akkor elvisszük a síkföldieket hozzám, hadd pihenjenek néhány napot. Akkor aztán elküldhetjük őket Menedék városába, ahol szót érthetnek a Főfürkészek Tanácsával. Talán még magam is velük tartok... kíváncsivá tett az a pálca! Sturm bólintott. Azután Tanis felé fordult és rávetette egyik ritka, bánatos mosolyát: — Isten hozott itthon — mondta a lovag.

— Téged is! — felelte a félelf mosolyogva.

Hirtelen mindketten megtorpantak, amikor Caramonba botlottak a sötétben.

— Alighanem megérkeztünk — dörmögte az óriás.

A fák ágairól lógó lámpák világánál látták, amint Tasslehoff fürgén fölkúszik a fára, mint valami csatornatörpe. A többiek valamivel lassabban követték. Caramon a fivérét támogatta. Tanis a tenyerét mardosó fájdalomtól a fogát csikorgatva lassan mászott fölfelé a gyorsan ritkuló őszi lombok között. Tass betörőhöz méltó ügyességgel kúszott föl a veranda tartórúdján. Sebesen az ajtóhoz pattant és jobbra-balra végigpillantotta hídon. Miután látta, hogy nincs ott senki, intett a többieknek. Közben megvizsgálta a zárat és elégedetten elvigyorodott. A surranó előkotort valamit egyik erszényéből és Tika házának ajtaja néhány pillanat múlva föltárult előttük.

— Fáradjatok be! — vigyorgott Tass a házgazdát játszva.

Beözönlöttek a kis házikóba. A magas barbárnak le kellett hajtania a fejét, hogy bele ne verje a mennyezetbe. Tass fürgén elfüggönyözte az ablakokat. Sturm talált egy széket a hölgynek, kísérője pedig odaállt mellé. Raistlin fölszította a tüzet a kandallóban.

— Őrséget kell állnunk — jegyezte meg Tanis. Caramon bólintott. A termetes harcos már el is helyezkedett az egyik ablaknál, onnan lesett ki a sötétbe. Egy utcai lámpa fénye halványan beszűrődött a függönyön át a szobába és sötét árnyakat vetett a falakra. Néhány pillanatig senki sem szólt egy szót sem, csak némán néztek egymásra.

Tanis letelepedett és odafordult Aranyholdhoz. — A kék kristálypálca —szólalt meg csöndesen. — Meggyógyította azt az embert. De hogyan?

— Nem tudom — válaszolta az ifjú hölgy tétován. — N... nem olyan régóta van nálam.

Tanis lepillantotta kezére. Erősen vérzett, a kötél lenyúzta róla a bőrt. Odanyújtotta a lány felé. Az lassan, sápadt arccal megérintette a pálcával. A varázseszköz fölizzott. Tanis testén enyhe, csiklandós remegés futott végig. A szeme láttára tűnt el tenyeréről a vér, a bőre kisimult, teljesen sértetlenné vált, fájdalma enyhült, majd teljesen elenyészett.

— Valóban gyógyít! — mondta álmélkodva.

4 A nyitott ajtó. Menekülés a sötétbe

Raistlin a kemencepadkára telepedett és csontos kezelt dörzsölgette a tűz melegében. Arányló szeme a lángoknál is fényesebbnek tűnt, amint a nő térdén fekvő kék kristálypálcát bámulta.

— Min gondolkodsz? — fordult hozzá Tanis.

— Ha ez a nő sarlatán, akkor nagyon jól csinálja — morogta Raistlin töprengőn.

— Te féreg! Sarlatánnak mered nevezni a Főnök Lányát? — A magas barbár a mágus felé lépett, sötét szemöldöke haragos ráncba szökkent. Caramon megköszörülte a torkát, és az ablak mellől fivére mögé lépett.

— Zúgószél... — a lány a férfi karjára tette a kezét, amint az közelebb húzódott a székéhez. — Kérlek. Nem jelent ránk nézve semmi veszélyt. Igaza van, hogy nem bízik meg bennünk, hiszen nem is ismernek igazán.

— És mi sem ismerjük őket — morogta a férfi.

— Ha jobban megvizsgálhatnám — kérte Raistlin.

Aranyhold bólintott, és felé nyújtotta a pálcát. A mágus vékony ujjaival mohón megragadta a botot, ám amint hozzáért, éles, kék fény villant föl és reccsenő hang hallatszott. A varázsló döbbenten rántotta vissza a kezét, és a fájdalomtól fölkiáltott. Caramon oda akart ugrani hozzá, de a fivére megállította.

— Ne, Caramon — suttogta rekedten, sajgó kezét markolászva. — A hölgynek semmi köze a dologhoz.

A lány szinte megbabonázva bámulta a pálcát.

— Akkor miről van szó? — kérdezte Tanis ingerülten. — Milyen varázsbot ez, amelyik egyszerre gyógyít és sebez?

— Biztosan tudja a dolgát. — Raistlin szeme szikrákat hányt. — Figyeld csak! Caramon, fogd a pálcát!

— Nem én! — hátrált a harcos, mintha kígyót látna.

— Fogd a pálcát! — követelte Raistlin.