Az őszi alkony sárkányai

— Rendben! — Tass fölkuncogott és visszaszökdécselt a többiekhez. — Gyertek utánam! — suttogta halkan és újból nekivágott az útnak. Kova a szakállába morogva botladozott a surranó után. Aranyhold a törpét követte. Zúgószél gyors, átható pillantással végigmérte a többieket, majd elindult Aranyhold után.

— Úgy látszik, még mindig nem bízik meg bennünk — jegyezte meg Caramon.

— Miért, te megbíznál? — kérdezte Tanis a nagydarab férfihoz fordulva. Caramon sárkánysisakja megcsillant a vibráló lámpafényben. Páncélinge mindannyiszor elővillant, valahányszor a szél hátralibbentette a köpenyét. Izmos combját hosszú, kétélű kard verdeste, vállára rövid íjat és nyílvesszőkkel teli tegezt vetett, övéből tőrmarkolata csillant elő. Pajzsát számtalan csatából származó repedések és horpadások díszítették. Az óriás bármire készen állt.

Tanis Sturm felé nézett, aki büszkén viselte egy jó háromszáz esztendeje kegyvesztetté vált lovagrend páncélzatát. Bár Sturm csak négy esztendővel volt idősebb Caramonnál, a kemény lovagi élet, a szegénység megpróbáltatásai és szeretett atyjának reménytelen keresése valós éveinél idősebbnek mutatták. Bár még csak a huszonkilencediket taposta, jó negyvenesnek látszott.

“Én magam sem igen bíznék meg bennünk” — gondolta magában Tanis.

— Nos, mi a tervünk? — kérdezte Sturm

— Csónakkal megyünk — válaszolta Tanis.

— Ó, nem! — nyögött föl Caramon. — Kova már tudja?

— Még nem. Ezt hagyd csak rám.

— És ugyan honnan veszünk csónakot? — faggatta Sturm kétkedőn.

— Neked lesz jobb, ha nem tudod — dünnyögte a félelf.

A lovag elfintorodott. Szemével a surranót követte, aki jóval előttük szökellt egyik árnyéktól a másikig. — Ez egyáltalán nem tetszik nekem, Tanis. Először csak gyilkoltunk, most pedig tolvajokká is válunk?

— Én nem tartom gyilkosnak magamat — tiltakozott Caramon. — A goblinok nem számítanak.

Tanis látta, milyen megvető pillantást vet Sturm Caramonra. — Nekem sem tetszik ez a dolog, lovag — mondta gyorsan, az esetleges torzsalkodást megelőzendő. — De elkerülhetetlen. Nézd csak meg a síkföldieket... egyedül a büszkeségük folytán képesek talpon maradni. És nézd meg Raitlint... — Mindketten a varázsló felé fordultak, aki botjára támaszkodva nehézkesen vonszolta magát az avarban, mindig az árnyékban maradva. Időnként száraz köhögés rázta meg törékeny testét.

Caramon arca elsötétült. — Tanisnak igaza van — mondta csöndesen. — Raistlin sokkal többet már nem képes elviselni. Segítenem kell neki. — Otthagyta a lovagot és a félelfet, előresietett, hogy csatlakozzon köpönyeges, hajlott hátú ikertestvéréhez.

— Hadd segítsek egy kicsit! — hallották a többiek Caramon suttogását.

Raistlin megrázta kámzsás fejét és elhúzódott fivérétől, amikor az hozzáért. Caramon megvonta a vállát és leengedte a karját, de csak ott maradt elgyengült testvére mellett, hogy szükség esetén mégiscsak a segítségére lehessen.

— Vajon miért tűri ezt? — kérdezte Tanis lágyan.

— A családi kötelék, a vérségi kapcsolat miatt. — Sturm hangja sóvárgón csengett. Mintha még mondani akart volna valamit, de ekkor tekintete Tanis emberi szőrzettel borított elfarcára vetődött és inkább elhallgatott.

Tanis észrevette a pillantását és tudta, mi jár a lovag fejében. Család, vérségi kapcsolat... olyan dolgok ezek, amelyekről az elárvult félelfnek fogalma sem lehet.

— Gyerünk tovább! — csattant föl Tanis. — Nagyon lemaradunk.

Hamarosan maguk mögött hagyták Vigasz selyemfáit és behatoltak a Kristály-tó körüli fenyőerdőbe. Tanis fojtott kiáltásokat vélt hallani a hátuk mögül. — Megtalálták a halottakat? — találgatta. Sturm sötéten bólintott válaszul. Hirtelen Tasslehoff bukkant ki a sötétségből és egyenesen ott termett a félelf orra előtt.

— Még vagy egy mérföldnyi út lehet a tóig az ösvényen — jelentette. — Ott várlak majd benneteket, az út végén. — Ezzel sietve intett egyet és eltűnt a szemük elől a sötétben, mielőtt akár egy szót is szólhattak volna hozzá. A félelf visszanézett Vigasz felé. Egyre több apró fénypontot vett észre, amelyek mind feléjük tartottak. Lehet, hogy az utakat máris lezárták.

— Hol mászkál ez a surranó? — méltatlankodott Kova, nehézkesen csörtetve az erdőn át.

— Tass a tónál vár bennünket — felelte neki Tanis.

— A tónál? — kérdezte Kova ijedten. — Miféle tónál?

— Csak egyetlen tó van errefelé, Kova barátom — válaszolta Tanis, minden erejével igyekezve, hogy ne vigyorogjon rá Sturmra. — No, gyere! Jobb, ha tovább megyünk. — Elftekintetével jól kivehette Caramon széles és fivére vékony termetének vöröses körvonalait, amint eltűntek előttük a sűrűben.

— Azt hittem, hogy csak behúzódunk az erdőbe és meglapulnak valahol egy darabig — mondta méltatlankodva Kova Tanisnak, miközben elcsörtetett Sturm mellett.

— Csónakkal megyünk tovább — tájékoztatta a félelf.

— Soha! — hördült föl Kova. — Én ugyan be nem szállók semmiféle csónakba!

— De hisz az a baleset tíz évvel ezelőtt történt — érvelt Tanis, nagyot sóhajtva. — Idefigyelj! Majd nekem gondom lesz rá, hogy Caramon nyugton maradjon a fenekén.