Az őszi alkony sárkányai

— Ki van zárva! — csattant fel keményen a törpe. — Semmi csónak! Fogadalmat tettem rá!

— Tanis! — hallatszott hátulról Sturm suttogása. — Fények!

— A pokolba! — A félelf megtorpant és visszafordult. Egy pillanatig várnia kellett, mire megpillantotta a fák között villódzó lámpásokat. Az üldözés Vigasz határán is túlterjedt. Előresietett, hogy utolérje Caramont, Raistlint és a síkföldieket.

— Fények mögöttünk! — figyelmezette őket vészes suttogással. Caramon hátranézett és elkáromkodta magát.

Zúgószél fölemelt kézzel jelezte, hogy megértette, amit mond. — Attól tartok, egy kicsit Jobban ki kellene lépnünk, Caramon...

— Sikerülni fog — vágott közbe a nagydarab harcos magabiztosan. Most már támogatta a fivérét. Karjával átnyalábolta Raistlin vézna testét... valójában cipelte őt. A mágus halkan köhécselt, de azért lépkedett. Sturm fölzárkózott Tanis mellé. Miközben keresztülvágtak a sűrű bozóton, hallották, amint Kova trappol utánuk, mérgesen dörmögve magában.

— Meglátod, Tanis, nem jön velünk — aggályoskodott Sturm. — Kova halálosan retteg minden csónaktól, amióta Caramon kis híján vízbe fojtotta annak idején. Te nem voltál ott. Nem láttad őt, miután nagy nehezen kihalásztuk.

— Jönni fog — lihegte Tanis. — Nem hagyhatja, hogy mi, taknyosok nélküle szálljunk szembe a veszéllyel.

Sturm kétkedve csóválta a fejét.

Tanis ismét hátrapillantott. Nem látta ugyan a fényeket, de tisztában volt vele, hogy ott rejtőznek valahol az erdő sötétjében. Varangyh altörzsmester ugyan senkit sem nyűgözhetett le ragyogó elméjével, de ahhoz nem kellett sok ész, hogy rájöjjön: a csapat a víz felé vette útját. Tanisnak ekkor hirtelen meg kellett torpannia, nehogy beleütközzön valakibe. — Mi van? Mi az? — suttogta.

— Megérkeztünk — felelte Caramon. A félelf megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor megpillantotta a Kristály-tó széles, sötét tükrét. A szél fehér habcsíkokat korbácsolt a víz felszínére.

— Hol van Tass? — kérdezte fojtott hangon.

— Azt hiszem, ott — mutatott Caramon egy, a part közelében úszó valamire. Tanis alig tudta kivenni a surranó meleg, vörös körvonalát a jókora csónakban.

A csillagok jeges fénnyel pislákoltak a kékesfekete égen. A Lunitari nevű vörös hold úgy bukkant föl a vízből, mint egy vörösre festett köröm. Örök társa az éjszakai égen, Solitari már korábban fölkelt, lágy ezüst fényével ékesítve a tó tükrét.

— Micsoda jó célpontok lesznek belőlünk hamarosan — mérgelődött Sturm.

Tanis látta, amint Tasslehoff jobbra-balra tekintgetve keresi őket. A félelf lehajolt, hogy egy kavicsot keressen a sötétben. Miután talált egyet, behajította a vízbe. Alig pár lépésnyire a csónak előtt csobbant. Tass fölfogta a jelzést és a part felé irányította a csónakot.

— Ebbe az egy szál csónakba akarsz valamennyiünket belezsúfolni? —szörnyülködött Kova. — Te megőrültél, félelf barátom!

— Elég nagy ez a csónak — védekezett Tanis.

— No, nem! Én nem megyek! Még ha Tanis egyik legendás fehér szárnyú hajója lenne, akkor sem mennék! Inkább kipróbálom, mire jutok a teokratával!

Tanis fittyet hányva a törpe füstölgésére, Sturmhoz fordult: — Ügyelj rá, hogy mindenki beszálljon! Mi is jövünk hamarosan.

— Ne késlekedjetek sokáig! — figyelmeztette a lovag. — Hallgasd csak!

— Igen, hallom — felelte Tanis gyászosan. — Menj csak!

— Mik ezek a hangok? — kérdezte Aranyhold, amikor a lovag a közelébe ért.

— A goblinok üldöző csapatai — válaszolta Sturm. — Ilyen füttyöngetésekkel tartják a kapcsolatot, amikor egymástól távol kerültek. Alighanem most hatolnak be az erdőbe.

Aranyhold egy fejbólintással jelezte, hogy érti, majd pár szót mondott Zúgószélnek a saját nyelvükön, látszólag a lovag által megszakított beszélgetés folytatásaképpen. A magas síkföldi férfi elkomorodott és kezével visszaintett az erdő felé.

Arról akarja meggyőzni a lányt, hogy váljanak el tőlünk, jött rá hirtelen Sturm. Lehet, hogy olyan jó emberismerő, hogy napokig képes lenne bujkálni a goblinok elől, bár erősen kételkedem benne.

— Zúgószél! Gue-lando! — csattant föl Aranyhold élesen. Sturm látta, amint a férfi arca eltorzul dühében. Egyetlen szó nélkül megfordult és odaballagott a csónakhoz. Aranyhold fölsóhajtott és szomorú pillantást vetett utána.

— Miben lehetnék segítségedre, hölgyem? — kérdezte Sturm gyengéden.

— Semmiben! — hangzott a válasz. Azután, mintha csak magában mondaná: — Ő az én szívem ura, de én vagyok az ő uralkodója. Régen, amikor még fiatalok voltunk, azt hittük, hogy egyszer majd megfeledkezhetünk erről. De én túlságosan sokáig voltam a Főnök Lánya.

— És bennünk miért nem bízik meg a kedvesed? — faggatózott Sturm.

— A mi népünk minden előítélete megvan benne — válaszolta Aranyhold. — A síkföldiek senkiben sem bíznak meg, aki nem emberi származású. — Hátratekintett. Tanis sem leplezheti el vérének elf részét egy emberi szakállal. Aztán meg ott van a törpe, a surranó.