Az őszi alkony sárkányai

— Kapjátok el! — ordította Sturm. — Tass, evezz vissza! Ott van! Látjátok? A buborékok...! — Caramon lázasan csapkodott a vízben, a törpét keresve. Tass küszködött az evezőkkel, de a csónak túl súlyos volt egyetlen surranó számára. Tanis ismét lőtt. Ezúttal elvétette célját, s halkan káromkodott egyet a szakálla alatt. Újabb nyílvesszőt húzott elő. A goblinok sűrű csapatban özönlöttek le a domboldalon.

— Megvan! — kiáltotta Caramon, és bőrzekéje gallérjánál fogva fölemelte a csöpögő, rúgkapáló törpét. — Ne hadonássz már! — mordult Kovára, akinek karjai cséphadaróként csapkodtak minden irányba. A törpe teljesen pánikba esett. A goblinok egyik nyila Caramon páncélingébe fúródott és rezegve megállt benne, mint egy hosszú tollszár.

— Ennek köszönhetjük itt! — hördült föl a harcos dühödten és izmos karjának hatalmas lendítésével behajította a törpét a távolodó csónakba. Kova kétségbeesetten markolt meg egy ülésdeszkát. Alsó fele kilógott a csónak peremén. Sturm megragadta az övét és berántotta, veszélyesen megbillentve ezzel a járművüket. Tanis kis híján elveszítette egyensúlyát, és íját elengedve meg kellett kapaszkodnia a peremben, hogy a vízbe ne pottyan]ön. Újabb nyílvessző csapódott a szegélydeszkába, éppen csak elvétve Tass kezét.

— Evezz vissza Caramonhoz! — üvöltött Tanis.

— Nem tudok! — nyöszörögte a küszködő surranó. Az egyik elszabadult evező kis híján a tóba lökte Sturmot. A lovag viszont Tasst taszította le üléséről. Megragadta az evezőket és simán visszakormányozta a csónakot Caramonhoz, aki most már elérhette a peremet.

Tanis segített bemászni a harcosnak, s közben odakiáltott Sturmnak: — Húzd meg! — A lovag minden erejével megrántotta az evezőket, erősen hátradőlve, amint mélyen a vízbe merítette őket. A csónak sebesen elhúzott a parttól, hátrahagyva a dühödten ordítozó goblinokat. Nyílvesszők süvítettek körülöttük, amikor Caramon végre víztől csöpögve lehuppant Tanis mellé.

— Egy kis esti goblin céllövészet — dörmögte a harcos, kihúzva a nyilat páncélingéből. — Pompás céltábla vagyunk nekik, itt a víztükör fölött.

Tanis elejtett íja után matatott, amikor meglátta, hogy Raistlin ültéből fölemelkedik. — Fedezékbe! — mordult rá, Caramon pedig már nyúlt is a fivére után, de a mágus csak rávicsorgott mindkettejükre és belenyúlt az övén függő egyik zsákocskába. Finom ujjaival kivett belőle egy maréknyi valamit, miközben egy nyílvessző beleállt s mellette lévő padba. Raistlin ügyet sem vetett rá. Tanis is utánakapott, hogy lerántsa, de ekkor észrevette, hogy a varázsló teljesen elmerült az összpontosításban, amelyre minden mágiaűzőnek szüksége van varázsláskor. Ha most megzavarja, annak súlyos következményei lehetnek, amitől a mágus elfelejtheti, vagy ami még rosszabb... elvétheti a varázsigét.

Tanis fogát csikorgatva némán nézte, mi történik. Raistlin fölemelte törékeny karját és hagyta, hogy a varázslathoz szükséges valami az ujjai közül a csónak padozatára hulljon. Homok! — ismerte föl Tanis.

“Ast tasarak sinuralan krynawi” — mormolta a mágus, majd jobb kezével széles mozdulatot tett a part íve felé. Tanis visszatekintett a szárazföldre. A goblinok egymás után elejtették íjaikat és orra buktak, mintha Raistlin egyenként megtaszította volna őket. A nyílzápor abbamaradt. A távolabb lévő goblinok dühödten fölordítottak és előrerontottak. De addigra Sturm kemény evezőcsapásai lőtávolon kívülre röpítették a csónakot.

— Jó munka volt, kistestvér — mondta Caramon meleg szívvel. Raistlin pislogott és úgy látszott, visszatér a való világba. Aztán előrebukott. Caramon elkapta és egy percig a karjában tartotta. Ezután Raistlin fölegyenesedett, mély levegőt vett, amitől viszont rátört a köhögés.

— Mindjárt rendbe jövök — motyogta és kibontakozott Caramon öleléséből.

— Mit műveltél velük? — kérdezte Tanis a mágustól, miközben az ellenséges nyílvesszőket hajigálta bele a vízbe. A goblinok ugyanis néha mérgezett nyilakat használtak.

— Álmot küldtem rájuk — sziszegte Raistlin a hidegtől vacogó fogai közül. — Most pedig pihennem kell! — mondta és hátradőlt a csónak oldalában.

Tanis csodálkozva nézett a varázslóra. Raistlin valóban újabb erőkre és gyakorlatra tett szert. Jó lenne, ha meg is bízhatnék benne — gondolta magában a félelf.

A csónak, mintha csillagok között siklott volna a tavon. Az egyetlen hang az evezők lágy, ritmikus csobbanása, no meg Raistlin száraz köhögése volt. Tasslehoff kihúzta a borostömlő dugóját, amelyet Kova csodával határos mádon valahogy megőrzött vad rohanásában, és megpróbált a hidegtől reszkető törpe szájába erőltetni egy korty italt. De a csónak fenekén kuporgó Kovától csak vacogásra és arra tellett, hogy kibámuljon a perem fölött.

Aranyhold is összébbhúzta magán szőrmepalástját. Népének hagyományos puha, szarvasbőr térdnadrágja és rojtos övvel átkötött ugyanolyan tunika volt rajta. Csizmája kesztyűbőrből készült. A csónakba víz loccsant, amikor Caramon behajította Kovát, amitől a szarvasbőr ázottan tapadt a bőréhez, így hamarosan ő is fázott és reszketett.