Az őszi alkony sárkányai

Aranyhold némán hallgatta végig a szóváltást. Most összeszedte szegényes cókmókjukat, hátravitte a barlang mélyébe és térdre ereszkedett Zúgószél mellett. A férfi átölelte és magához szorította. Arcát ezüst-arany hajába temette. Mindketten elmerültek a barlang sötétjében. Aranyhold harcosa mellére hajtotta a fejét, és Zúgószél prémbundájába burkolózva mindketten hamarosan mélyen elaludtak.

Tanis megkönnyebbülten sóhajtott föl, és odament Raistlinhez. A mágus is jótékony álomba merült. Néha furcsa szavakat, valami varázsigetöredékeket mormolt, keze pálcája után kapkodott. Tanis végigpillantott a többieken is. Tasslehoff a tűz mellett ücsörögve szerzeményeit rendezgette. Törökülésben kuporgott, kincsei kiterítve előtte a barlang földjén. Tanis fölismert néhány csillogó gyűrűt, pár szokatlan pénzdarabot, a kecskefejő madár egy tollat, madzagdarabokat, egy gyöngy nyakéket, egy rongybabát és egy sípot. Az egyik gyűrű nagyon is ismerősnek tűnt. Elf gyártmány volt, s Tanis olyasvalakitől kapta valaha régen, aki már csak halványan élt emlékezetében. Finom metszésű, repkényleveleket formázó, csinos aranygyűrű volt.

Tanis odaóvakodott a surranóhoz, puhán lépdelt, hogy a többieket föl ne ébressze: — Tass... — veregette meg a kis alak vállát és a földre mutatott: — A gyűrűm...

— Valóban? — nézett rá a surranó ártatlan ábrázattal. — Tényleg a tiéd? Hogy örülök, hogy megtaláltam! Biztosan elejtetted a fogadóban.

Tanis szomorkás mosollyal elvette a gyűrűt, majd letelepedett a surranó mellé. — Akad egy térképed erről a vidékről, Tass?

A surranó szeme fölcsillant. — Térkép? Igen, Tanis. Hát persze! — Összesöpörte a kincseit és belegyömöszölte egyik bugyrába. Azután egy másikból kis, fából faragott tekercstartó hengert kotort elő. Egész köteg térképet rázott ki belőle. Tanis már azelőtt is látta párszor a surranó gyűjteményét, amely mindig ámulatba ejtette. Volt ott vagy százféle térkép, finom pergamentől vékony báránybőrön keresztül durva pálmalevélre rajzoltig, mindenfajta.

— Azt hittem, Tanis, hogy ezen a környéken minden fát ismersz. — Tasslehoff végigböngészte a térképeket. Néhány kedvencén hosszabban elidőzött.

A félelf megrázta a fejét. — Igaz, sok évet leéltem itt — magyarázta —, de nézzünk szembe a valósággal: a legtöbb sötét és titkos ösvényt nem ismerem.

— Sok közülük nem is vezet Menedék felé. — Tass előhúzott egyet a térképek közül és kisimította a barlang homokján. — Az biztos, hogy a Vigasz völgyön keresztül vezető Menedék út a legrövidebb.

Tanis a kihunyó tűz gyönge fényénél megvizsgálta a térképet. — Igazad van — mondta. — Ez az út nemcsak a legrövidebb, de sok-sok mérföldnyi távolságon belül az egyetlen, jól járható út. Délre és északra tőlünk a Királyhegyek húzódnak, ott pedig hágók sincsenek. — Elfintorodott, összetekerte és visszanyújtotta a térképet. — És erre a teokrata is biztosan rövidesen rájön.

Tasslehoff nagyot ásított. — I...igen — dugta vissza a térképet óvatosan a tokjába —, ez az a probléma, amit nálam bölcsebb elméknek kell megoldaniuk. Én csak a móka kedvéért tartok veletek. — Miután a tokot is belegyömöszölte egyik szütyőjébe, ledőlt a barlang homokjára, térdét fölhúzta az álláig, s hamarosan a kisgyerekek és állatkölykök békés álmát aludta.

Tanis irigykedő pillantást vetett rá. Bár minden tagja sajgott a fáradtságtól, oly nyugtalan volt, hogy képtelen volt elaludni. A többiek is jórészt elszenderedtek, kivéve a fivére fölött virrasztó harcost. Tanis odasétált hát Caramonhoz.

— Pihenj le te is — szólította meg —, majd én vigyázok Raistlinre!

— Nem — válaszolta a nagydarab legény. Előrenyúlt és gyengéden a mágus vállára húzta a köpenyt. — Bármikor szüksége lehet rám.

— De neked is szükséged van egy kevés alvásra.

— Majd arra is sor kerül — vigyorgott Caramon. — Most magad is aludj egy kicsit, dadus. A gyerekeid mind rendben vannak. Nézd csak... még a törpe is alszik, mint a bunda.

— Nem is kell odanéznem. Talán még Vigaszban a teokrata is hallja a horkolását... Háát, barátom, ez a találkozás nem egészen olyanra sikeredett, ahogyan öt éve elterveztük.

— Mi a baj? — kérdezte Caramon lágyan, letekintve alvó fivérére.

Tanis megveregette a harcos karját, kinyújtózott, beburkolózott a köpenyébe, és végre maga is álomba szenderült. Elmúlt az éjszaka. Az őrködök számára lassan, az alvók szemében pillanatok alatt. Caramon váltotta föl Sturmot, Sturm után Tanis következett a vártán. Az eső egész éjszaka szakadatlanul zuhogott, a viharos szél fehéren tajtékzó tengerré korbácsolta a tavat. A villámok lángoló fákként hasogatták az eget.