Az őszi alkony sárkányai

A mennydörgés egy percre sem csöndesedett. Reggelre azért a zivatar csak kitombolta magát, és a félelf szürke, hűvös hajnalra ébredt. Az eső is elállt, de a zivatarfelhők még mindig alacsonyan lógtak. A nap nem bújt elő mögülük. Tanis egyre türelmetlenebb lett. Sehogy sem akart vége szakadni ezeknek az észak felől tornyosuló fellegeknek. Ősszel ritkaság volt a zivatar, hát még az ilyen vad erejű. A szél is szinte harapott és az is különös volt, hogy a vihar északról tört elő, holott általában keletről rontott be a síkságokon át. A természet rendje iránt érzékeny Tanist ez a furcsa időjárás legalább annyira idegesítette, mint Raistlin lehullott csillagai. Belépett a barlangba, hogy fölébressze a többieket.

A barlang a pattogó tűz ellenére hűvös és sötét volt ezen a szürke reggelen. Aranyhold és Tasslehoff éppen valami reggelifélét ütött össze. Zúgószél a barlang hátuljában hölgye prémkabátjából rázta ki a homokot. A síkföldi éppen Aranyholdnak készült mondani valamit, amikor Tanis belépett, de nem szólalt meg, megelégedett egy, a lányra vetett jelentőségteljes pillantással, és tovább folytatta a munkáját. Aranyhold leszegte a fejét, arca sápadtnak és nyugtalannak látszott. A barbár férfi biztosán bánja, hogy hagyta magát félreállítani az éjjel, gondolta magában Tanis.

— Attól tartok, nincs valami sok élelmünk — jegyezte meg Aranyhold, némi gabonafélét szórva a kondér lobogó vizébe.

— Tika kamrája nem volt rendesen megtömve — mondta Tass bocsánatkérőn. — Csak egy kenyeret, némi szárított marhahúst, egy kis penészes sajtot és zabpelyhet találtunk. Tika biztosan nem otthon szokott étkezni.

— Zúgószél és én nem hoztunk magunkkal semmi elemózsiát —jegyezte meg Aranyhold. — Igazán eszünkbe sem jutott, hogy ilyen hosszú útra kelünk.

Tanis éppen kérdezni akart még tőle valamit arról a dalról meg a pálcájáról, de az étel illatára a többiek is sorban fölébredtek. Caramon ásított, nyújtózkodott és feltápászkodott. Belekukkantott a kondérba és fölmordult: — Zabkása! Ez minden?

— És ennél még kevesebb lesz vacsorára — vigyorgott rá Tasslehoff. —Húzd csak összébb a nadrágszíjat. Különben is, te mindentől úgyis csak gyarapodsz.

A nagydarab férfi gyászosan fölsóhajtott.

A sovány reggeliben senki sem lelte örömét ezen a hideg hajnalon. Sturm minden eledelt visszautasítva kivonult őrködni. Tanis jól látta a lovagot, amint egy kövön ülve zordan szemléli a lógó, sötét felhőket, amelyek végigcsiklandozzák a tó felszínét. Caramon gyorsan bekebelezte saját adagját, eltüntette a fivéréét, és már Sturmét kerülgette, miután az őrségbe ment. Végül is letelepedett és vágyakozva figyelte, hogyan végeznek a magukéval a többiek.

— Megeszed ezt? — mutatott Kova kenyéradagjára. A törpe csak rávicsorgott. Amikor Tasslehoff észrevette, hogy most meg az Ő tálkájával szemezget, kenyerét egyszerre gyömöszölte a szájába, úgyhogy kis híján megfulladt. Legalább ettől elhallgat egy időre, gondolta magában Tanis, örömmel nyugtázva, hogy átmenetileg megszabadulnak a surranó sápítozásától. Tass ugyanis egész reggel kíméletlenül gúnyolódott Kován. Hol “tengeri farkasnak”, hol “matróztársnak” nevezte, tudakolta tőle a halárakat és megkérdezte, mennyibe kerül az út vissza a másik partra. Kova végül hozzávágott egy darab követ, mire Tanis leküldte a partra a surranót, hogy mossa el az edényeket.

A félelf visszament a barlang hátuljába.

— Hogy érzed magad, Raistlin? — kérdezte a mágust. — Hamarosan megint útra kell kelnünk.

— Sokkal jobban vagyok — felelte a varázsló lágy, suttogó hangon. Valamiféle füvekből, saját receptje szerint kotyvasztott főzetet kortyolgatott. Tanis apró, pihés zöld levélkéket látott úszkálni a forró vízben, amely kesernyés-savanykás szagot árasztott. Raistlin fintorogva iszogatta a löttyöt.

Tasslehoff szökdécselve jött vissza a barlangba, éktelenül csörömpölve a bögrékkel és óntányérokkal. Tanis a fogát csikorgatta a lárma hallatán, s már azon volt, hogy jól leteremti a surranót, de aztán meggondolta magát. Nem lett volna úgysem semmi foganatja.

Kova, amikor megpillantotta Tanis ingerült arcát, elvette Tasstól az edényeket és hozzálátott, hogy összerakja őket.

— Ne komolytalankodj! — intette rendre a surranót. — Különben a kontyodnál fogva kötlek ki egy fához, minden fajtádbéli okulására...

Tass előrekapott és kirántott valamit a törpe szakállából. — Idenézzetek — mutatta föl gunyorosan —, hínár! — Kova bömbölve kapott utána, de Tass fürgén félreszökkent előle.

Ekkor zizegés hallatszott, amint Sturm félrehúzta a bejáratot takaró ágakat. Arca igencsak zord volt.

— Hagyjátok abba! — dörrent a civakodókra villogó tekintettel, hogy még a bajusza hegye is beleremegett. Azután morcosán ránézett Tanisra. — E két alak zsivajgását tisztán hallani lenn a tóparton is. Krynn minden goblinját a nyakunkra hozzák. Mihamarabb el kell tűnnünk innen! Nos, merre indulunk?