Az őszi alkony sárkányai

Szerelmed vitorlás hajó,
mely révünkbe talált,
vásznaihoz matrózt adunk,
sikáljuk ablakát.

Fároszunk világít neki,

partjaink melegek:
kikötőbe tereljük,
ha vihar fenyeget.

A dokkot matrózok lepik,

sóvárgó, hosszú sor:
törpéket vonz így az arany,
kentaurokat a bor.

Mert minden matróz szereti,

s ha kiköt, odafut:
remélve, hogy fedélzetén
számára munka jut.

Tanis mosolyogva várt még néhány percet, miután Tass utolsó szava is elhalt a távolban, s mielőtt kiléptek volna az útra. Végül csak elő kellett jönniük, de szívüket olyan félelem szorította, mintha amatőr színészek lennének a feldühödött közönség előtt. Úgy érezték, hogy Krynn minden lakójának szeme csak őket lesi.

A lángvörös lombok vetette sötét árnyékban az úttól alig pár lépésnyire sem láthattak semmit az erdőben. Sturm haladt a csapat élén keserű némaságba burkolózva. Tanis tudta, hogy bár a lovag büszkén tartja a fejét, azért ő is csak a sötétben tapogatózik, Caramon és Raistlin haladt a nyomában. Tanis aggódva figyelte a mágust, izgult, vajon képes lesz-e kitartani.

Raistlinnek nehezére esett keresztülvergődnie a bozótoson, de most magabiztosan lépkedett. Egyik kezével a botjára támaszkodott, a másik kezében egy nyitott könyvet tartott. A félelf először kíváncsian leste, mit tanulmányoz a mágus, de hamarosan rájött, hogy a varázslatok könyve az. A mágusoknak az az átka, hogy varázsigéiket állandóan studírozniuk és ismételgetniük kell, nap mint nap újra bemagolva őket. A varázsigék föllángolnak a tudatban, aztán pislákolnak és kihunynak, miután elhangzottak. Minden egyes varázsige elhasznál valamennyit a mágus lelki és szellemi erejéből, míg az teljesen ki nem merül, és akkor föltétlenül pihennie kell, mielőtt újra használhatná varázstudományát.

Kova Caramon mellett bandukolt. Halkan vitatkozni kezdtek a jó tíz évvel azelőtti csónakbaleset körülményein.

— Még hogy puszta kézzel akartál kifogni egy halat! — morogta Kova megvetőn.

A sor végén Tanis haladt, közvetlenül a síkföldiek után. Aranyholdat figyelte. A fák alatti foltos, szürkés fényben is jól kivehette az arcát és láthatta a szeme körüli ráncokat, amelyek idősebbnek mutatták őt huszonkilenc éves koránál.

— Nem volt könnyű a mi életünk — mondta bizalmasan Aranyhold menetközben. — Zúgószél és én már sok éve szerettük egymást, de népünk hagyománya szerint, ha egy harcos feleségül akarja venni a főnöke lányát, akkor valami nagy hőstettet kell végrehajtania, hogy méltónak bizonyuljon rá. Velünk meg még komiszabb volt a sors. Zúgószél családját a törzsünk már évekkel azelőtt kiközösítette, mert megtagadták az őseink imádatát. A nagyapja azokban az ősi istenekben hitt, akik az Összeomlás előtt uralkodtak, bár Krynn egész világában nem sok bizonyítékát lelte föl a létezésüknek.

Atyám határozottan ellene volt, hogy ennyire rangomon aluli férjét válasszak magamnak. Elküldte hát Zúgószélt egy lehetetlen feladat végrehajtására: keressen valami szent tulajdonságokkal rendelkező tárgyat az ősi istenségek létének igazolására. Atyám természetesen nem hitte, hogy ilyen tárgy bárhol is föllelhető. Abban reménykedett, hogy Zúgószél majdcsak odavész, vagy éppen én szeretek bele közben valaki másba. — Ezzel Aranyhold mosolyogva föltekintett a mellette lépkedő szálfa termetű harcosra, de arcáról hamar lehervadt a mosoly. Nagyot sóhajtva folytatta történetét halkan, mintegy saját magának, s nem is Tanisnak beszélve.

— Zúgószél hosszú évekig volt oda. Az én életem pedig rettenetesen sivár lett. Néha már úgy éreztem, menten megszakad a szívem. Azután pontosan egy hete, váratlanul hazatért. Félholt volt, eszméletlen a láztól. Úgy támolygott be a táborunkba és. a lábam előtt összeesett. Teste tűzben égett, a kezében ezt a pálcát szorongatta. Úgy kellett lefeszegetnünk róla az ujjait. Még ájultan sem akarta elengedni!

Lázálmában valami sötét helyről dadogott, egy romvárosról, ahol fekete szárnyakon röpdös a halál. S amikor már teljesen megvadult a rémülettől és a félelmetes emléktől, hogy a szolgáknak az ágyhoz kellett kötözniük a kezét... akkor eszébe jutott egy nő, egy kék fényglóriába öltözött asszony. Azon a sötét helyen jött el hozzá, mesélte, meggyógyította őt, és végül neki adta ezt a pálcát. Amikor ez az asszony az eszébe jutott, egészen megnyugodott és a láza is elmúlt.