Az őszi alkony sárkányai

— Én nem bújok el az árokban — jelentette ki hűvösen.

— Sturm! — kezdte Tanis nehezen küzdve le haragját, de aztán mégis inkább visszafogta keserű szavait, amelyek semmi jóra nem vezettek volna, mi több, helyrehozhatatlan bajt okozhattak volna. Helyette elfordult a lovagtól és ajkát összeszorítva szomorúan, szótlanul várta a surranót.

Tass lihegve közeledett, bugyrai és erszényei vadul táncoltak futtában.

— Papok! — nyögte. — Egy csomó pap. Nyolcan vannak.

Sturm elfintorította az orrát: — Én meg azt hittem, legalább egy századnyi góbiin gárdista. Úgy vélem, egy maroknyi pappal azért csak elbírunk valahogy.

— Nem is tudom — lihegte Tasa kétkedve. — Én már sokféle pappal találkoztam Krynn minden zugában, de ilyeneket még sohasem láttam! — Ijedten visszapillantott az útra, majd Tanisra nézett. Barna szemében szokatlan komolyság ült. — Emlékszel, mit mondott Tika azokról a különös alakokról, akik Hederick körül forgolódtak Vigaszban? Hogy milyen kámzsát és súlyos köpönyeget viseltek? Nos, az a leírás pontosan illik ezekre a papokra. És Tanis, baljós előérzetem támadt tőlük. — A surranó megborzongott. — Pillanatokon belül felbukkannak!

Tanis kérdőn nézett Sturmra. A lovag fölvonta a szemöldökét. Mindketten tudták, hogy a surranok előtt ismeretlen a félelem érzése, de ugyanakkor rendkívül érzékenyen reagálnak más teremtmények viselkedésére. Nem emlékeztek rá, hogy Krynn bármely lénye valaha is “baljós előérzetet” váltott volna ki Tassból... márpedig került már vele egynéhány igazán forró helyzetbe.

— Már itt is vannak! — kiáltotta Tanis váratlanul. Mindannyian behúzódtak az út bal oldalán nőtt fák árnyékába, s onnan nézték, ahogy a papok lassan felbukkannak a kanyarban. Ahhoz túl messze voltak még, hogy a félelf bármi fontosat megállapíthasson róluk, azt leszámítva, hogy nagyon lassan mozognak és egy súlyos kordét húznak maguk után.

— Talán beszélned kellene velük, Sturm — tanácsolta Tanis csöndesen.

— Meg kell tudnunk, mi vár ránk az úton tovább. De légy nagyon óvatos, barátom!

— Óvatos leszek — mosolygott Sturm. — Semmi kedvem, ok nélkül megválni az életemtől.

A lovag bocsánatkérőn megszorította Tanis karját, majd meglazította kardját ősrégi hüvelyében. Átsétált az út túlsó oldalára és háttal, lehajtott fejjel nekitámaszkodott egy kidőlt-bedőlt fakerítésnek. Mintha csak pihenne. Tanis egy pillanatra tanácstalanul toporgott, aztán, megfordult és maga is eltűnt a bozótban... Tasslehoff sietve nyargalt utána.

— No, mi van? — érdeklődött Caramon morogva, amikor a két másik megjelent. A termetes harcos megigazította a vállszíját, éktelenül megcsörgetve vele gazdag fegyvertárát. A társaság többi tagja egy csoportba verődve várt a sűrű bozótban, ahonnan azért még jól láthatták az utat.

— Pszt! — ereszkedett térdre Tanis Caramon és Zúgószél közé, akik tőle egy-két lépésnyire balra kuporogtak a bokrok között. — Papok! — suttogta.

— Lefelé jön egy csoportjuk az úton. Sturm szándékozik kikérdezni őket.

— Papok — horkantotta Caramon megvetően és kényelmesen visszaereszkedett a sarkára. Raistlin viszont nyugtalanul összerezzent.

— Papok! — suttogta elgondolkozva. — Nekem egyáltalán nem tetszik a dolog.

— Hogy érted ezt? — kérdezte Tanis.

Raistlin csuklyája mélyéből tekintett fel a félelfre, aki mindössze a mágus arányló homokóra szemeit, a ravaszság és az értelem keskeny nyílásait volt képes kivenni.

— Különös papok ezek! — Raistlin mesterkélt türelemmel szólt, mintha egy kisgyermekhez beszélne. — Annak a pálcának valami szent, gyógyító ereje van, olyasféle, amilyet Krynn egész területén senki sem látott az Összeomlás óta. Caramonnal láttunk Vigaszban néhány ilyen kámzsás köpönyeget viselő alakot. A te szemedben, barátom, nem tűnik fel különösnek, hogy ezek a papok és ez a pálca egyszerre és egy helyen bukkannak föl, holott azelőtt senki sem hallott róluk? Lehet, hogy ez a bot valóban jog szerint az övék?

Tanis Aranyholdra pillantott. A lány arcán őszinte fájdalom tükröződött. Biztosan az ő fejében is éppen ez a gondolat fordult meg éppen. A félelf kitekintett az útra, ahol a kámzsás alakok lassan vonszolták a kocsijukat. Sturm a kerítés peremén üldögélt és a bajuszát pödörgette.

A társaság csöndben várakozott. Fejük fölött szürke fellegek gyülekeztek, az ég egészen elsötétült, s hamarosan kövér esőcseppek hullottak rájuk a lombokon keresztül.

— Na tessék... már megint esik — morgott Kova. — Nem elég, hogy itt kell kuporognom a bozótban, akár egy varangynak, most még bőrig is ázhatok...

Tanis dühös pillantást vetett a törpére. Kova még motyogott valamit, aztán elhallgatott. A társaság hamarosan semmi mást nem hallott, csak az esőcseppek koppanását a faleveleken és dobolásukat a pajzsokon és sisakokon. Hideg, szapora eső volt, az a fajta, amely a legvastagabb köpönyegen is áthatol. Végigfolyt Caramon sárkánysisakján és beszivárgott a nyakába. Raistlint egy újabb köhögésroham rázta meg, s miután mindenki ijedten fordult felé, kezével sietve takarta el a száját, hogy elfojtsa a hangot.