Az őszi alkony sárkányai

Én segíthetek rajtatok! — Aranyhold hangja tisztán zendült, akár egy ezüst csengettyű. A Főnök Lánya látta Sturm döbbent arcát és megértette Tanis figyelmeztetését is. Cselekedete azonban nem egy kótyagos nőszemély hisztérikus viselkedése volt. Aranyhold távolról sem volt ilyen. Valójában jó tíz éve már ő uralkodott a törzsén, azóta, hogy az apjára rátört a betegség, minek következtében képtelen volt érthetően beszélni és nem tudta mozdítani jobb kezét és jobb lábát. Aranyhold vezette népét a szomszédos törzsekkel vívott harcokban és békeidőben egyaránt. Ő törte le azokat a kísérleteket, amelyek a hatalomtól akarták őt megfosztani. Tisztában volt vele, hogy amit most tesz, veszélyes. Ezek a különös papok iszonyattal töltötték el, de nyilvánvalóan tudtak valamit erről a pálcáról, neki pedig tudnia kellett, mi az.

— Az én birtokomban van a kék kristálypálca — mondta, a vezető pap felé közeledve, büszkén fölszegett fejjel. — De nem loptuk el. Ajándékba kaptuk.

Zúgószél az egyik, Sturm a másik oldalára állt. Caramon keresztültört a bozóton és mögötte helyezkedett el. Keze a kardja markolatán, arcán kihívó mosoly.

— Ezt állítod te! — mondta a pap halk, csúfondáros hangon. A lány kezében tartott, sima, barna pálcára vetette tágra nyílt, feketén csillogó szemét és utána nyúlt rongyokba bugyolált kezével. Aranyhold gyors mozdulattal magához szorította a botot.

— Ezt a pálcát igen gonosz helyről hozták el — mondta. — Én minden tőlem telhetőt megteszek beteg fivéretek megsegítésére, de a botot nem adom át sem nektek, sem másnak, amíg biztosan meg nem győződöm arról, ki a jogos tulajdonosa.

A pap láthatóan tétovázva pillantott hátra a társaira. Tanis látta, amint idegesen megtapogatják a köntösüket összefogó széles öveiket. Szokatlanul széles övek — gondolta magában Tanis —, alattuk furcsa kidudorodásokkal. Azokat pedig — s ebben biztos volt — nem valami imakönyvek okozzák. Káromkodott tehetetlenségében, s izgult, hogy Sturm és Caramon résen legyenek. De Sturm láthatóan teljesen elengedte magát, Caramon pedig úgy bökdöste, mintha valami jó tréfával mulattatnák egymást. Tanis feszülten fölvonta a szemöldökét és nyílvesszőt illesztett íja húrjába.

A pap végül megadóan lehajtotta a fejét és kezét karba fonta csuhája ujjában. — Hálásak leszünk bármi segítségért, amit szenvedő testvérünknek nyújthatsz. — Hangja fojtott volt. — Azután remélem, hogy a társaiddal együtt visszatérsz velünk Menedékbe. Megígérem neked, hogy ott meggyőződhetsz róla: a pálca tévesen került a birtokodba.

— Mi oda megyünk, ahová a kedvünk tartja, testvér — mordult föl Caramon.

Az ostoba! — gondolta magában Tanis. A félelf már-már azon volt, hogy odakiált nekik, de mégis inkább rejtve maradt, arra az esetre, ha növekvő félelme beigazolódik.

Aranyhold és a csuhások vezetője elhaladt a kordé mellett. Zúgószél közvetlenül a nyomukban lépkedett. Caramon és Sturm a kocsi elejében maradt, érdeklődéssel nézve, mi történik. Amint Aranyhold és a pap hátra értek, az utóbbi befáslizott kezével a kordé hátulja felé vonta a lányt. Aranyhold elhúzódott kezének érintésétől és előrelépett. A pap alázatosan meghajolt és fölemelte a kordé belsejét eltakaró rongyot. Pálcáját maga előtt tartva, Aranyhold benézett a kordé mélyébe.

Tanis heves mozdulatra lett figyelmes. Aranyhold fölsikoltott. Kékes fény villant, amit ordítás követett. Aranyhold hátraszökkent, mialatt Zúgószél elébe vetette magát. A pap egy kürtöt emelt a szájához és hosszú, panaszos hangon szálaltatta meg.

— Caramon! Sturm! — kiáltotta Tanis és fölemelte íját. Vigyázat, áru... — Ebben a pillanatban hatalmas súly zuhant fölülről a félelfre és a földre sújtotta őt. Erős kéz ragadta meg a nyakát, arcát mélyen belenyomva az avarba és a sárba. A támadó ujjai megtalálták a kellő fogást és gyilkos erővel összeszorultak. Tanis levegőért kapkodott, de orra és szája tele volt földdel. Csillagok táncoltak a szeme előtt, miközben elkeseredetten küzdött a torkát összeroppantani igyekvő kézzel. A támadó szorítása hihetetlenül erős volt. Tanis érezte, amint öntudata elhagyja. Még egy utolsó, elkeseredett küzdelemre megfeszítette izmait, amikor dühödt ordítást és csontreccsentő puffanást hallott. A kéz szorítása elernyedt és a súlyos terhet levonszolták róla.

Tanis térdre küzdötte magát, lélegzete fájdalmas zihálás volt. Letörölte arcáról a sarat, és ekkor Kovát pillantotta meg, kezében jókora husánggal. De a törpe nem őrá nézett, hanem a lába előtt heverő testre.