Az őszi alkony sárkányai

Tanis ismét kilesett az útra. Tasshoz hasonlóan ő sem látott ezekhez a papokhoz foghatót Krynnen, életének eddigi száz esztendeje alatt. Legalább hatlábnyi magasak voltak, testüket hosszú tóga takarta, amely fölött csuklyás köpönyeget viseltek. Még a kezüket és lábukat is rongyokba csavarták, mintha leprás sebeiket akarnák elrejteni. Sturm felé közeledve aggodalmasan tekintgettek körül. Egyikük pontosan arra nézett, ahol a társaság a bokrok között lapult, de csupán ronggyal kendőzött, sötéten villogó szemeit láthatták.

— Üdv néked, Solamnia Lovagja! — köszöntötte Sturmot köznyelven az élen haladó. Hangja üresen csengő, selypítő... nem emberi hang volt. Tanis összerázkódott a hallatán.

— Köszöntelek benneteket, barátok — válaszolta a lovag szintén köznyelven. — Ma már sok mérföldet megtettem és ti vagytok az első úton járók, akikkel találkozom. Különös pletykákat hallottam, szeretném hát megtudni, mi vár rám ezen az úton? Ti honnan jöttök?

— Eredetileg kelet felől — válaszolta a pap. — De ma Menedékből indultunk útnak. Hideg, kellemetlen nap ez az utazásra, lovag, biztosan ezért nem találkoztál senkivel. Mi sem vállalkoztunk volna erre az útra, ha nem kényszerít rá a szükség. Nem találkoztunk veled az úton, úgyhogy Vigasz felől kellett jönnöd.

Sturm bólintott. A kocsi hátuljánál összesereglett papok kámzsás fejüket összedugva pusmogtak valamit. Az élen haladó furcsa, torokhangú nyelven szólt hozzájuk. Tanis társaira nézett. Tasslehoff megrázta a fejét, majd mind a többiek is ezt tették. Egyikük sem hallott még ilyen beszédet. A vezető pap visszaváltott köznyelvre. — Kíváncsi lennék azokra a híresztelésekre, amelyeket említettél, lovag.

— Azt beszélik, északon seregek gyülekeznek — felelte Sturm. — Én is arrafelé tartok, a házamba, Solamniába. Nem szeretnék belekeveredni egy olyan háborúba, ahová senki sem hívott.

— Mi nem hallottunk ilyen híreket — válaszolta a pap. — Amennyire mi tudjuk, észak felé az út szabad.

— Lám, mire vezet, ha az ember a részeg barátaira hallgat — vonta meg a vállát Sturm. — De benneteket vajon mi késztetett erre az útra ily zord időben?

— Egy pálcát keresünk — felelte a pap készségesen. — Egy kék kristály-pálcát. Úgy értesültünk, hogy Vigaszban látták. Te tudsz róla valamit?

— Igen — felelte Sturm. — Én is hallottam egy ilyen pálcáról Vigaszban. De az északi seregekről is ugyanazoktól a fickóktól hallottam. Higgyek-e ezeknek a történeteknek, nem tudom.

Ez a kijelentése egy pillanatra láthatóan zavarba hozta a papot. Úgy nézett körül, mint aki nem tudja, mit is feleljen.

— És mondd — dőlt hanyagul a kerítésnek Sturm —, mivégre keresitek azt a kék kristálypálcát? Egy jó, kemény fából faragott bot bizonyára jobban megfelelne az igényeiteknek, nagytiszteletű urak.

— Az egy megszentelt, gyógyító pálca — felelte a pap szomorúan. — Az egyik fivérünk súlyos beteg. Biztosan meghal e szent ereklye gyógyító érintése nélkül.

— Szóval gyógyító ereje van? — vonta föl a szemöldökét Sturm. — Egy ilyen szent, gyógyító erejű pálca biztosan nagyon értékes. Hogyan veszíthettetek el egy ilyen ritka és csodálatos tárgyat?

— Nem is veszítettük el! — fortyant föl a pap. Tanis jól látta, amint az alak bebugyolált keze dühösen ökölbe szorul. — Egyszerűen ellopták szent rendünktől. A gaz tolvajt sikerült követnünk az egyik síkföldi faluig, de azután nyomát veszítettük. Ugyanakkor különös eseményekről hallottunk Vigaszban, ezért igyekszünk oda. — Ezzel hátraintett a kordé mögé. — Ez a kellemetlen út csekély áldozat tőlünk, szeretett fivérünk szenvedéseihez képest.

— Sajnálom, de aligha segíthetek rajtatok... — kezdte a lovag.

— De én tudok segíteni! — csendült fel egy tiszta hang Tanis mellől. Odakapott, de már elkésett vele. Aranyhold bukkant elő a bozótból, és félrehajtva az útjában álló ágakat, határozott léptekkel indult el az út felé. Zúgószél is talpra szökkent és utána csörtetett a bokrokon át.

— Aranyhold! — kockáztatott meg Tanis egy félhangos suttogást.

— Meg kell néznem — vetette oda neki kurtán Aranyhold.

A papok, amikor meghallották Aranyhold hangját, mindentudóan egymásra néztek és bólogattak kámzsás fejükkel. Tanis veszélyt érzett, de mielőtt bármit mondhatott volna, Caramon is talpra szökkent mellette.

— Ezek a síkföldiek nem hagyhatnak itt az árokban, hogy ők arassák le a babérokat! — rikoltotta Caramon, keresztülgázolva a sűrűn, Zúgószél nyomában.

— Hát itt mindenki megbolondult — fortyant föl Tanis. Elkapta Tasslehoff grabancát és visszarántotta maga mellé, amint a surranó vidáman a harcos után szegődött volna, — Kova, ügyelj erre a vakarcsra! Raistlin...

— Rám ne legyen gondod, Tanis — suttogta a mágus. — Én nem szándékozom kimenni innen.

— Helyes. Maradjatok itt! — Ezzel Tanis is fölállt és megindult előre, miközben ismét a hatalmába kerítette a “baljós előérzet”.

8 Az igazság keresése. Nem várt válaszok