Az őszi alkony sárkányai

Caramon ott állt a kordé előtt, és éppen Aranyhold segítségére indult, amikor meghallotta a lovag kiáltását. Ebben a pillanatban egyszerre két teremtmény vetette rá magát. Caramon rövid kardját forgatva, hogy távol tartsa őket, baljával előrántotta tőrét. Az egyik pap már szinte rajta is volt, mire Caramon előredöfött. Pengéje mélyen hatolt a húsba. Undorító, rothadó bűzt érzett és látta, amint a csuhán gusztustalan zöld folt jelenik meg, ám a seb láthatóan még jobban földühítette a támadót. Csak tört előre tovább, pofájából csurgott a nyál, és az a pofa egy hüllőé volt, nem emberi arc. Caramont egy pillanatra pánik kerítette hatalmába. Harcolt már trollok és goblinok ellen, de ezek a szörnyeteg papok teljesen felőrölték az idegeit. Elhagyottnak és elveszettnek érezte magát, de ekkor meghallotta háta mögött a biztató suttogást.

— Itt vagyok, testvérem — hatolt el hozzá Raistlin nyugodt hangja.

— Épp jókor! — lihegte Caramon, kardjával fenyegetve a közelgő teremtményt. — Miféle borzalmas papok ezek itt?

— Ne döfd le őket! — figyelmeztette őt sietve Raistlin. — Holtukban kővé válnak. Ezek nem papok. Valamiféle hüllőemberek. Ezért viselnek kámzsás csuhát.

Bár úgy különböztek egymástól, mint fény és az árny, az ikrek kiváló együttest alkottak a csatában. Harc közben kevés szót váltottak egymással... gondolataik gyorsabban célba értek, mint azt a nyelv közvetíthette volna. Caramon most is ledobta fegyvereit és megfeszítette karja hatalmas izmait. A lények, látván, hogy Caramon eldobja fegyvereit, támadásba lendültek. Rongyaik letekeredtek róluk és furcsán lobogtak körülöttük. Caramon elfintorodott a pikkelyes testek és karmos mancsok láttán.

— Rajta! — kiáltotta fivérének.

“Ast tasark simtralan. krynawi” — mondta Raistlin lágyan, és a levegőbe hajított egy maréknyi homokot. A teremtmények megtorpantak, kábultan rázták a fejüket, amint rájuk ereszkedett a varázsálom... de aztán gyorsan pislogni kezdtek. Pillanatok alatt újból urai lettek érzékeiknek, és ismét támadásba lendültek.

— Nem fog rajtuk a mágia — morogta Raistlin megrendültén. De az a röpke félálom pontosan elég volt Caramon számára. Hatalmas kezeivel megragadta hitvány gyíknyakukat és összecsapta a fejüket. A testek élettelen kőszobrokként hullottak a földre. Caramon ekkor meglátta, hogy megkövült társaikon átmászva két újabb csuhás csörtet felé, bepólyált kezükben görbe kardot lóbálva.

— Állj mögém! — utasította Raistlin rekedten suttogva. Caramon lehajolt és fölmarkolta a földről fegyvereit. Fivére mögé került, s bár rettegett ikertestvére biztonságáért, azt is jól tudta, hogy Raistlin varázslata hatástalan maradna, ha az útjába állna.

Raistlin átható pillantást vetett a teremtményekre, amelyek minthogy fölismerték benne a mágiához értőt... lelassították lépteiket és egymásra pislogtak, nem mertek közelebb jönni. Egyikük a földre vetette magát és bemászott a kocsi alá. Egy másik kivont karddal a kezében, mégis előre rontott, azt remélve, hogy lesújthat a varázslóra, még mielőtt az kimondaná a varázsigét vagy legalábbis sikerül megzavarnia az összpontosításban, ami ilyenkor létfontosságú a mágus számára. Caramon fölordított. Raistlin úgy látszott, se lát, se hall. Két hüvelykjét összeérintve legyezőszerűen széttárta ujjait és így szólt: “Kair tangus miopiar”. A varázserő megrázta törékeny testét, mire a támadó lény lángba borult.

Tanis közben magához tért pillanatnyi kábulatából, és amikor meghallotta Sturm kiáltását, a bozóton keresztülvágva kirontott az útra. Kardjának lapjával, akár egy husánggal, lesújtott a lovagot földhöz szögező teremtményre. A csuhás visítva fordult le róla, s így bevonszolhatta a sebesült Sturmot a bokrok közé.

— A... kardom — motyogta a lovag kábán vérző arccal.

— Visszaszerezzük — ígérte Tanis, s közben átvillant az agyán, vajon hogyan? Az úton végignézve látta, hogy az erdőből újabb lények sereglenek elő és megindulnak a küzdők felé. A félelf szája kiszáradt. Ki kell jutnunk ebből a kelepcéből, gondolta, és megpróbálta leküzdeni egyre elhatalmasodó rémületét. Megállt és mély levegőt vett. Aztán odaszólt Kovának és a nyomában ügető Tasslehoffnak:

— Maradjatok itt és vigyázzatok Sturmra! — parancsolt rájuk. — Megyek, összeszedem a többieket. Visszafordulunk az erdőbe!

Válaszra sem várva kirohant az útra, de ekkor föllobbantak Raistlin varázslatának lángjai és a földre vetette magát. A kordéból füst szállt fel, amint lángra kapott a benne lévő szalmazsák, amelyen a teremtmény feküdt.

— Maradj itt és vigyázz Sturmra! Phűű! — dörögte Kova keményen megmarkolva harci szekercéje nyelét. Mindeddig az úton közeledő lények látszólag nem vették észre sem a törpét, sem a surranót, sem a fák árnyékában heverő sebesült lovagot. Figyelmüket a küzdő harcosok kis csoportjai kötötték le. De Kova tisztában volt vele, hogy idő kérdése csupán az egész. Keményen a sarkára állt. — Csinálj már valamit Sturmmal! — förmedt rá ingerülten Tassra.

— Legalább egyszer tedd hasznossá magad!