Az őszi alkony sárkányai

— Ne most! Menj vissza a többiekhez! — Tanis a gallérjánál fogva előrelódította a surranót. — Caramont és Raistlint nem láttad?

Pontosan ebben a pillanatban hallotta meg a harcos dörgő hangját a gomolygó füst közepéből: — Itt vagyunk — felelte Caramon, karjában cipelve aléltan krákogó fivérét. — Végeztünk minddel? — kérdezte a nagydarab férfi vidáman.

— Nem, még nem — felelte Tanis gyászosan. — Tulajdonképpen délnek kell áttörnünk, az erdőn keresztül — ő is átnyalábolta a mágust és együtt igyekeztek a többiek felé, akik a füsttől fuldokolva lapultak az út szélén, de mégis hálásan a torokkaparó álcáért.

Sturm már talpra állt. Arca holtsápadt volt, de fejéből kiállt az éles fájdalom és a sebe sem vérzett már.

— A pálca gyógyította meg? — kérdezte Tanis Aranyholdtól.

A lány is köhögött. — Nem teljesen, csak annyira, hogy járni tudjon.

— Korlá... tai... vannak — zihálta Raistlin.

— Értem... — vágott közbe Tanis. — Nos, most délnek indulunk, az erdőn át.

Caramon megrázta a fejét: — Az arra a Komor Erdő — kezdte.

— Tudom, te inkább az élőkkel harcolsz — szakította félbe Tanis. — Nos, mi a véleményed róla?

A harcos nem válaszolt semmit.

— Mindkét oldalról még több ilyen micsoda közeledik — jelentette ki Tanis. — Egy újabb rohamot már nem tudnánk kivédeni. De nem megyünk be a Komor Erdőbe, ha nem muszáj. Van itt, nem messze egy vadcsapás. Azon eljuthatunk az Ájtatos Csúcsig. Onnan látni már az északi utat, meg a többit is.

— Észak felé a barlangig is visszajuthatunk —javasolta Zúgószél. — Ott rejtettük el a csónakot.

— Neem! — kiáltotta Kova elhalón. A törpe szó nélkül megfordult, berontott az erdőbe és oly sebesen indult meg dél felé, ahogy csak kurta lábai bírták.

9 Menekülés. A fehér szarvasbika

A társaság a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal vágott neki a sűrűnek. Hamarosan el is érték az említett vadcsapást. Caramon haladt az élen, kezében kardjával, odapillantva minden árnyékra. Mögötte a fivére, egyik kezével a vállába kapaszkodva, ajkát sötét elszántsággal összeszorítva. A többiek, készenlétben tartott fegyvereikkel követték őket.

De több teremtménnyel nem akadtak össze.

— Vajon miért nem üldöznek? — kérdezte Kova, egy jó órányi út után.

Tanis megvakarta a szakállát. Ő is pontosan ezen morfondírozott. — Nincs rá szükség — bökte ki végül. — Csapdában vagyunk. Biztosan lezártak minden, ebből az erdőből kivezető utat. A Komor Erdő felé tartó kivételével...

— A Komor Erdő! — ismételte meg Aranyhold lágyan. — Mindenképpen arra kell mennünk?

— Még nem biztos. Majd körülnézünk az Ájtatos Csúcsról — felelte Tanis. Váratlanul meghallották az előttük haladó Caramon kiáltását. Tanis előreszaladt, s megpillantotta Raistlint a földön fekve.

— Mindjárt rendbe jövök — suttogta a mágus. — De most pihennem kell!

— Mindannyiunkra ráférne egy kis pihenés — jelentette ki Tanis.

Senki sem válaszolt. Valamennyien gyászos állapotban voltak. Kapkodva szedték a levegőt. Sturm behunyt szemmel támaszkodott egy mohos sziklának. Arca alig volt több szürkésfehér szellemképnél. Hosszú bajszára és hajára alvadt vér száradt. Sebhelye, egy cakkos szélű vágás, lassan bíborszínre váltott. Tanis tudta, hogy a lovag inkább meghal, mintsem egy panaszos szót ejtene.

— Ne is törődjetek vele! — lihegte Sturm rekedten. — Csak adjatok egy percnyi nyugalmat. — Tanis gyors mozdulattal megszorította a lovag kezét, majd letelepedett Zúgószél mellé.

Jó ideig egyikük sem szólalt meg. Végül Tanis megkérdezte: — Te már korábban is összecsaptál ezekkel az alakokkal, ugye?

— A romvárosban — rezzent össze Zúgószél. — Akkor elevenedett föl bennem az emlék, amikor benéztem a kordéba és megláttam, ahogy az a valami rám mered. De legalább... — egy pillanatra elhallgatott és megrázta a fejét, majd szomorkás mosollyal fordult Tanis felé: — de legalább tudom, hogy nem ment el az eszem. Néha nem akartam elhinni, hogy ezek a szörnyű lények valóban léteznek...

— El tudom képzelni — mormolta Tanis. — Egyszóval, ezek a lények Krynn minden vidékét megszállták már, hacsak a te romvárosod nincs a közelben.

-Nem. Kelet felől érkeztem Que-shuba. Vigaszhoz nagyon távolról... hazám síkságain túlról.

— Mit gondolsz, mit jelent, amit ezek mondtak... hogy a falunkig követtek téged? — kérdezte Aranyhold lassan, arcát kedvese bőrzekéjének ujjához hajtva és szorosan megmarkolva a férfi karját.

— Ne izgulj! — mondta Zúgószél és megfogta a lány kezét. — A harcosaink majd elbánnak velük!

— Emlékszel rá, Zúgószél, mit akartál mondani? — biztatta Aranyhold.

— Igen, igazad van! — felelte a síkföldi és megsimogatta a lány ezüstarany haját. Tanisra nézett és elmosolyodott. Kifejezéstelen álarca egy pillanatra szertefoszlott és a félelf igazi melegséget látott megvillanni a férfi barna szemében. — Köszönetet mondok neked, félelf, és mindannyiotoknak. — Tekintete egyenként mindenkin megállapodott egy pillanatra. — Már nemegyszer megmentettétek az életünket és én hálátlan voltam hozzátok. De...

— egy pillanatra elhallgatott — ...olyan különös ez az egész!