Az őszi alkony sárkányai

Hirtelen feltűnt előtte az Ájtatos Csúcs. Társaival együtt érkezett az ősi, jégkorszaki hegy lábához. Látta az erdős hegyoldalon fölfelé tekergő, kanyargós ösvényeket, amelyeken a vigasziak jártak föl a keleti lejtőn lévő kedvelt kirándulóhelyeikre. Az egyik, legjobban kitaposott ösvény mellett ott állt egy fehér szarvasbika. Sturm rámeredt. Ez a szarvas a legfenségesebb állat volt, amelyet valaha is látott. Hatalmas volt, jóval nagyobb mindazoknál, amelyeket a lovag egykor elejtett. Fejét büszkén tartotta, királyi agancsa valóságos koronaként csillogott. Szeme sötétbarna, volt, szőre hófehér, és úgy tekintett a lovagra, mint akit régen ismer. Azután a szarvas fejét enyhén megrázta és elnyargalt délnyugat felé.

— Állj meg! — kiáltott utána a lovag rekedten.

A többiek ijedten visszafordultak, fegyvereik után kaptak. Tanis érkezett oda hozzá elsőnek: — Mi a baj, Sturm? A lovag önkéntelenül sajgó homlokához emelte a kezét.

— Bocsáss meg, Sturm! — kérlelte Tanis. — Nem tudtam, hogy ennyire rosszul vagy. Valóban jó lesz megpihennünk. Éppen az Ájtatos Csúcs lábánál vagyunk. Majd én fölmegyek a hegyre és körülnézek...

— Nee! Odanézz! — a lovag megragadta Tanis vállát és a megfelelő irányba fordította őt. Előremutatott. — Látod? Ott van a fehér szarvasbika!

— Miféle szarvasbika? — meredt Tanis a lovag által mutatott irányba. — Hol? Én nem...

— Ott! — suttogta lágyan Sturm. Pár lépést tett előre, a fenséges vad felé, amely megállt, mintha csak várna rá. A szarvasbika bólintott, majd továbbszökkent és ismét megállt. — Azt akarja, hogy kövessük — mondta Sturm lihegve. — Akárcsak Huma!

Mindnyájan a lovag köré sereglettek ekkorra, s aggodalommal vegyes kétkedéssel meredtek a távolba.

— Én nem látok semmiféle szarvasbikát — jelentette ki Zúgószél, sötét tekintetével pásztázva az erdőt.

— Fejseb — bólogatott Caramon, akár egy kuruzsló barát. — Jól van Sturm, gyere, feküdj le egy kicsit!

— Ó, te félbolond, nagydarab marha! — förmedt a lovag Caramonra. — Azzal a tyúkeszeddel jobb is, hogy nem látod a bikát! Utóbb még lelőnéd és fölfalnád! De csak annyit mondok... követnünk kell őt!

— Fejseb okozta téboly — súgta oda Zúgószél Tanisnak. — Nemegyszer láttam már ilyet.

— Nem vagyok olyan biztos benne — felelte Tanis. Néhány pillanatra elhallgatott. Amikor újra megszólalt, enyhe vonakodás érződött a hangjában. — Bár én magam nem láttam a fehér szarvasbikát, találkoztam valakivel, aki látta, és én szó nélkül hallgattam, akár az öregember meséjét. — Közben szórakozottan forgatni kezdte az ujján lévő repkényleveles gyűrűt. Gondolatai elkalandoztak a szőke elf hajadon felé, aki sírva fakadt, amikor neki el kellett hagynia Qualinostit.

— Szóval azt tanácsolod, hogy kövessünk egy állatot, amit még csak nem is látunk? — kérdezte Caramon csodálkozva.

— Ennél már furcsább dolgokat is megtettünk — jegyezte meg Raistlin gúnyosan, reszelős hangján. — Ámbár, ne feledd, hogy az öreg mesélt egy fehér szarvasbikáról, az az öreg, aki miatt ebbe az egészbe belekeveredtünk...

— Magunktól indultunk erre az útra — csattant föl Tanis. — Át is adhattuk volna a pálcát a Főteokratának, s így kivághattuk volna magunkat a kellemetlenségekből. De ezáltal még nagyobb bajtól menekültünk meg. Azt mondom hát: kövessük Sturmot! Úgy látszik, ő a kiválasztott, ahogyan a pálca átvételekor Zúgószél volt az.

— De még csak nem is a helyes irányba vezet bennünket — méltatlankodott Caramon. — Éppúgy tudjátok, mint én, hogy az erdő nyugati oldalán nincsenek ösvények. Senki sem jár arrafelé.

— Annál jobb — szólalt meg hirtelen Aranyhold. — Tanis szerint azok a teremtmények minden utat elzártak. Lehet, hogy éppen erre menekülhetünk meg. Én azt mondom, kövessük a lovagot. — Ezzel megfordult és csatlakozott Sturmhoz. Még csak hátra sem nézett. Hozzászokott, hogy engedelmeskedjenek neki. Zúgószél megvonta a vállát, megcsóválta a fejét, sötét képet vágott, de azért megindult Aranyhold után és a többiek is követték őt.

A lovag hamarosan letért az Ájtatos Csúcs jól kitaposott ösvényeiről, és délnyugati irányban nekivágott a meredek lejtőnek. Eleinte úgy tűnt, Caramonnak van igaza: nem volt ott semmiféle út. Sturm úgy gázolt keresztül a bozóton, mint valami őrült. Ekkor hirtelen egy sima, széles út tárult föl előttük. Maga Tanis is tátott szájjal bámult rá.

— Ki vagy mi vághatta ezt az utat? — kérdezte Zúgószéltől, aki szintén álmélkodva nézte az előttük húzódó utat.

— Fogalmam sincs — válaszolta a síkföldi. — Viszont jó öreg. Az a kidőlt fa is régen fekhet ott, máris félig a földbe süllyedt, moha lepi és liánok fonják körül. De nincsenek nyomok... Sturmén kívül. Semmi jele, hogy valaki vagy valami állat erre járt volna. De mégis, akkor miért nem nőtte be a gaz?

Tanis nem tudott erre mit válaszolni és ideje sem volt, hogy végiggondolja a dolgot. Sturm sebesen haladt előre. A társaság csak arra törekedhetett, hogy ne tévessze őt szem elől.

— Goblinok, csónakok, gyíkemberek, láthatatlan szarvasbikák, mi jöhet még? — panaszkodott Kova a surranónak.