Az őszi alkony sárkányai

— Ott van! Ott van a szarvasbika! — kiáltotta váratlanul Sturm. Szemét egy hatalmas sziklára meresztette... legalábbis a társai úgy látták, odanéz. — Ideje indulnunk!

A lovag nekivágott az útnak. A többiek sietve kapkodták össze holmijukat és utána eredtek. Amint egyre magasabbra kapaszkodtak felfelé a szinte a semmiből előbukkanó ösvényen, föltámadt és lecsapott rájuk a viharos déli szél. Eleinte meleg fuvallat volt ez csupán, amely magával sodorta a késő őszi vadvirágok édes illatát. Visszaszorította a viharfelhőket, s amint fölértek a csúcs két tenyere közé, a nap is kisütött.

Jóval elmúlt dél, amikor megint megálltak egy kis pihenőre, mielőtt nekivágnának az Ájtatos Csúcs két tenyere közötti résnek, amelyen Sturm szerint keresztül kell menniük. A szarvas mutatta meg ezt az utat, bizonygatta.

— De hamarosan itt a vacsoraidő — panaszkodott Caramon, nagyot sóhajtva. — Akár még a kalapomat is megenném!

— Nemsokára képes leszek és még én is megkívánom — dörmögte Kova morcosán. — Szeretném, ha hús-vér lenne az a szarvas. Akkor legalább valami hasznát vehetnénk a pusztulásunk előtt.

— Csönd legyen! — mordult rá Sturm a törpére, s kezét ökölbe szorította. Tanis gyorsan fölállt és lefogta Sturm kezét. Sturm fölpattant. Vasvilla szemeket meresztett a törpére, bajusza remegett. Hirtelen hátat fordított Tanisnak és halkan így szólt: — Gyerünk!

Amikor behatoltak a szűk hasadékba, az ég világos, kék csíkját pillanthatták meg a túloldalon. A déli szél átsüvöltött a csúcs meredek, fehér falai között és vinnyogva zúgott el fölöttük. Óvatosan lépdeltek tovább, nemegyszer megcsúszva az apró kavicsokon. Szerencséjükre az átjáró olyan szűknek bizonyult, hogy könnyen visszanyerhették az egyensúlyukat pusztán azáltal, hogy nekivetődtek a meredek falaknak.

Egy jő félórás kapaszkodás után kijutottak az Ájtatos Csúcs túloldalára. Ott megpihentek és visszanéztek a völgybe. Sima, füves mező hullámzott alattuk zölden, amely lágyan olvadt bele a távolban fölsejlő halványzöld nyárfaliget szegélyébe. A viharfelhők most már mögöttük tornyosultak, a nap viszont fényesen ragyogott előttük az azúrkék égen.

Most először érezték nehéznek a köpönyegeiket, Raistlin kivételével, aki továbbra is vörös, kámzsás köpenyébe burkolózott. Kova egész reggel az esőre panaszkodott, most tehát áttért a napfényre: túlságosan is világosnak találta azt, olyannak, ami bántja a szemét. És rettentő meleg is volt. Átforrósította a sisakja tetejét.

— Aszondom, dobjuk le ezt a törpét a hegyről! — morogta Caramon Tanis fülébe.

Tanis visszavigyorgott: — Még csak az kéne! Végigcsörömpölne a hegyoldalon! Azonnal kiadna bennünket.

— És ki van odalent, aki egyáltalán meghallaná? — intett Caramon lapátkezével a távoli völgy felé. — Lefogadom, hogy mi vagyunk a legelső eleven lények, akik felfedezték ezt a völgyet.

— A legelső eleven lények — lihegte Raistlin. — Igazad van, testvér, minthogy a Komor Erdő vár rátok.

Senki nem szólt semmit. Zúgószél kényelmetlenül fészkelődött. Aranyhold lassan mellé húzódott. Tágra nyílt szemmel bámult le a zöld mélységbe. Kova megköszörülte a torkát, de egy szót sem szólt, csak hosszú szakállát simogatta. Sturm ezalatt békésen szemlélte az erdőt. Ugyanígy cselekedett Tasslehoff is.

— Nem látszik rossznak az egész — csacsogta a surranó, vidáman. Törökülésben ült a földön a térdén egy darab pergamennel, amelyre egy darabka szénnel éppen egy térképet rajzolt arról, hogyan jutottak el az Ájtatos Csúcsig.

— Oly megtévesztő a látvány, hogy az ember azt hinné, hogy egy ügyes kezű, nem pedig egy enyveskezű surranót lát — suttogta Raistlin rekedten.

Tasslehoff elfintorodott, már készült visszavágni, de akkor elkapta Tanis tekintetét, és inkább visszatért térképe rajzolásához. Közben a félelf Sturmhoz lépett. A lovag egy szirtfokon állt, a déli szél összeborzolta hosszú haját és meglobogtatta szakadt köpönyegét.

— Sturm, merre van a szarvas? Most is látod őt?

— Igen! — válaszolta Sturm és lefelé mutatott. — Átgázolt azon a réten. Látom a nyomát a magas fűben. Odavágtatott. Be, a nyárfák közé.

— Eltűnt a Komor Erdőben — mormogta Tanis.

— Ki mondta, hogy ez a Komor Erdő? — kérdezte Sturm Tanistól.

— Raistlin!

— Ugyan!

— Mégiscsak varázsló — mondta Tanis.

— Egyszerűen bolond! — szögezte le Sturm. Aztán megvonta a vállát. — Nos, csak eresszetek itt gyökeret a hegyoldalban, ha úgy akarjátok, Tanis. Én inkább a szarvas után megyek... ahogy Huma tette... még ha az a Komor Erdőbe vezet is! — Köpönyegét maga köré tekerve Sturm lemászott a szikláról, és megindult a hegyoldalon lefelé vezető kanyargós ösvényen.

Tanis visszament a többiekhez. — A szarvas egyenesen az erdő közepe felé vezeti őt — mondta. — Mennyire vagy benne biztos, Raistlin, hogy ez valóban a Komor Erdő?

— Mennyire lehet biztos bárki bármiben, feleli? — kérdezett vissza a mágus. — Én magam a következő lélegzetvételemben sem vagyok biztos. De te csak menj! Menj be az erdőbe, ahonnan még egyetlen eleven ember sem tért vissza! A halál az élet egyetlen bizonyossága, Tanis.