Az őszi alkony sárkányai

Raistlin tüntetőén nem vett tudomást a térképről. A többiek viszont róla nem vettek tudomást, és az ösvényről letérve hozzáláttak a táborveréshez. Sturm lerogyott és egy fához támaszkodott, szemét a fájdalomtól lehunyta, míg Caramon éhes tekintettel követte a kisebb elsurranó árnyakat. A harcos intésére Tasslehoff besurrant az erdőbe, hogy tűzifát gyűjtsön.

Ténykedésüket figyelve, a varázslónak gúnyos mosolyra húzódott a szája. — Bolondok vagytok mindnyájan. Ez itt a Komor Erdő és meg is győződtök majd róla, mielőtt még véget ér az éjszaka. — Vállat vont. — De ahogy mondjátok, nekem pihennem kell. Viszont én nem lépek le az ösvényről. — Ezzel Raistlin letelepedett magán az úton, és botját maga mellé helyezte.

Caramon zavarában elvörösödött, amikor látta, hogy a többiek kedélyes pillantásokat váltanak egymással.

— Ugyan, testvér — dörmögte a nagydarab ember —, gyere közénk. Tass elment tűzrevalóért, én meg talán lövök egy nyulat.

— Ne lőj semmit! — mondta Raistlin hangosan. Nem suttogott már, amivel mindenkit meglepett. — Ne bánts semmit a Komor Erdőben! Semmiféle növényt, fát, madarat vagy négylábút!

— Egyetértek Raistlinnel — szólalt meg Tanis. — Itt kell töltenünk az éjszakát és nem akarom, hogy bármilyen állatot megöljünk ebben az erdőben, hacsak nem föltétlenül szükséges.

— Az elfek soha nem lennének képesek ölni, az biztos — zsémbelt Kova. — A varázsló halálra rémítget, te meg éheztetsz bennünket. No jó, de ha valami ránk támadna az éjszaka, remélem, ehető lesz.

— Te is, meg én is azok vagyunk, törpém — sóhajtott nagyot Caramon, majd odament a patakhoz és azzal próbálta elverni éhét, hogy kiissza az egészet.

Tasslehoff megérkezett a tűzifával. — Nem vágtam — bizonygatta Raistlinnek —, úgy szedtem össze!

De még Zúgószélnek sem sikerült meggyújtania a rozsét. — Nagyon vizes ez a fa — jelentette ki végül, és tűzszerszámát visszatette a zsákjába.

— Valami fény kellene ide — panaszkodott Kova, amint az éjszaka árnyai megsűrűsödtek. A nappal ártatlan erdei zörejei most ijesztőnek és fenyegetőnek hatottak.

— Lám, lám, csak nem félsz holmi gyermekmeséktől? — sziszegte Raistlin.

— Nem hát! — csattant föl a törpe. — Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy a surranó nem dézsmálja meg a holmimat a sötétben.

— Jól van hát — szólalt meg Raistlin szokatlan nyájassággal, majd kimondta a parancsszót! “Shirak!” Varázsbotjának végén sápadt, fehér fénnyel izzott föl a kristálygömb. Kísérteties fény volt ez és alig tört át a sötétségen. Valójában csak még jobban hangsúlyozta az éjszaka nyomasztó voltát.

— Tessék, itt van a fény! — suttogta a mágus lágyan, és a bot hegyes végét beledöfte a nedves földbe.

Tanis ekkor jött rá, hogy elf látóképessége megszűnt. Látnia kellett volna társai meleg, vöröses körvonalait, de azok nem látszottak többnek a tisztás csillagos sötétjében meghúzódó még sötétebb foltoknál. A félelf nem mondott semmit a többieknek, de örömteli, békés érzésébe belehasított a félelem.

— Vállalom az első őrséget — jelentette ki Sturm megtörtén. — Ilyen fejsebbel különben sem lenne szabad aludnom. Ismertem egyszer valakit, aki ezt megtette... és többé nem ébredt föl.

— Ma éjjel párosával őrködünk — szögezte le Tanis. — Az elsők mi leszünk, veled.

A többiek kinyitották csomagjaikat és hozzáláttak, hogy megágyazzanak maguknak a gyepen. Egyedül Raistlin nem mozdult. Ő továbbra is az ösvényen maradt, pálcája fénye megvilágította görnyedt, köpenyes, csuklyás alakját. Sturm letelepedett egy fa alá. Hirtelen fojtott kiáltásra lett figyelmes a háta mögött. Egyetlen mozdulattal kirántotta kardját és fölpattant. Mindnyájan követték a példáját, csak Raistlin nem.

— Tegyétek el a kardotokat — mondta. — Semmi hasznát nem vehetitek. Ezeknek csak a legerősebb mágia fegyvere árthat.

Seregnyi harcos vette körül őket. Pusztán ez elég lett volna ahhoz, hogy bárki ereiben megfagyjon a vér, de a társaság ezzel még tán megbirkózott volna. Amivel szemben tehetetlenek voltak, az az érzékeiket megbénító rémület volt. Mindnyájuknak eszébe jutott Caramon hetyke megjegyzése: “Az élőkkel a hét bármelyik napján kiállók, de a holtakkal soha”.

Ezek a harcosok ugyanis halottak voltak.

Testüket csupán gyönge, tünékeny, fehér fény körvonalazta. Úgy látszott, mintha életük emberi melegsége lidércesen velük maradt volna haláluk után is. A hús lefoszlott róluk, a testnek a lélek által elképzelt formáját hagyva maga után. És a lélek láthatóan egyebekre is emlékezett. Mindegyik harcos ősi, a képzeletében élő páncélt viselt. Mindegyiküknél ott voltak a képzeletében élő fegyvereik, amelyekkel előidézhették a képzeletükben élő halált. Ám az élő-holtaknak nem igazán volt szükségük fegyverekre. Ők ölhettek akár puszta megjelenésükkel vagy kriptahideg kezük érintésével is.

Hogyan harcoljunk ezek ellen? — villant át Tanis agyán a rémült gondolat. Az ő agyán, aki soha nem érzett félelmet az eleven ellenséggel szemben. Pánik fogta el, és már-már kiáltani akart a többieknek, hogy fussanak, amerre látnak.