Az őszi alkony sárkányai

A félelfet egy pillanatra elfogta a vágy, hogy Raistlint lehajítsa a hegyoldalon, ám amikor Sturm után nézett, aki már jó félúton járt a völgyben lefelé, meggondolta magát.

— Én Sturm után megyek — jelentette ki hirtelen. — Saját felelősségemre határoztam így. Ti is jöhettek, ha úgy látjátok Jónak.

— Én megyek! — kiáltotta Tasslehoff, összetekerve és tokjába dugva a térképét. Feltápászkodott és lesiklott a meredek sziklán.

— De hát ott szellemek vannak! — bökte oda Kova Raistlinnek. Gúnyosan csettintett az ujjával és odacsoszogott a félelf mellé. Aranyhold habozás nélkül követte őt, bár arca sápadt volt. Zúgószél lassabban, elgondolkodva csatlakozott a csapathoz. Tanis megkönnyebbült, hisz tudta... a síkföldiek sok ijesztő, sötét történetet ismertek a Komor Erdőről. Végül Caramon olyan hirtelen szökkent melléjük, hogy még a fivérét is meglepte vele.

Tanis könnyed mosolyt vetett a varázsló felé. — Hát te, miért jössz? — nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze.

— Azért, mert szükségetek lesz rám, félelf — sziszegte. — Különben is, hová akarnád, hogy menjünk. Hagytad, hogy eddig eljöjjünk veled... innen már nincs többé visszaút! Az ogrék nagy kérdését tárod elénk, Tanis: mi a jobb, a gyors vagy a lassú halál? — Ezzel ő is lecsusszant a csúcs oldalán. — No, jössz, testvér?

A többiek bizonytalanul néztek Tanisra, miután az ikrek eltávoztak. A félelf valahogy bután érezte magát. Raistlinnek persze igaza van! Jobb lett volna, ha kimarad az egészből, ha úgy tesz, mintha azok döntöttek volna így, s nem pedig ő. így azután könnyű lelkiismerettel vághatna neki az útnak. Mérgében fölkapott egy kődarabot és messzire elhajította le a hegyoldalon. Miért mindig mindenért ő a felelős? Miért keveredett bele ebbe az egészbe, amikor egyetlen vágya, hogy megtalálja Kitiarát és megmondja neki: végre döntött... szereti őt és akarja őt! Kész elfogadni emberi gyengeségeit, ahogyan a sajátjaival is megbékélt már.

De Kit nem tért vissza hozzá. Valami “új ura” van. Lehet, hogy éppen ezért...

— Hahó, Tanis! — ütötte meg a fülét a surranó hangja.

— Megyek már — morogta és elindult.

A nap éppen alábukóban volt a nyugati láthatáron, amikor a kis csapat elérte az erdő szélét. Tanis úgy számolta, hogy még három-négy órát tart a világosság. Ha a szarvasbika továbbra is tiszta, sima úton vezeti őket, még sötétedés előtt átjuthatnak ezen az erdőn.

Sturm már várta őket a nyárfák alatt, kényelmesen üldögélve a lombok hűvösében. A társaság lassan vágott át a réten, egyikük sem sietett belépni az erdőbe.

— A szarvas itt fordult be — közölte Sturm talpra szökkenve, és rámutatott a magas fűben egy csapásra.

Tanis nem látott semmiféle csapást. Kortyolt egyet a már csaknem üres tömlőjéből és benézett az erdőbe. Igaza volt Tasslehoffnak, amikor azt mondta, hogy nem is olyan ijesztő. Valójában jó hűvös, szinte csalogató volt, az őszi verőfény után.

— Talán még valami vad is akad odabent — találgatta Caramon a sarkán hintázva. — Persze, nem szarvas — tette hozzá sietve. — Mondjuk, valami nyúlféle.

— Ne lőj semmit! Ne egyél semmit! Ne igyál semmit a Komor Erdőben! — mondta alig hallhatóan Raistlin.

Tanis a varázslóra nézett, akinek homokóraszeme nagyra tágult. Fémes bőre sejtelmesen csillogott a szikrázó napfényben. Raistlin varázsbotjára támaszkodott és úgy reszketett, mintha fázna.

— Dajkamese — dünnyögte Kova, de hangjából hiányzott a meggyőződés. Bár Tanis jól tudta, hogy Raistlin szeret mindent eltúlozni, eddig még sohasem látta a varázslót ilyen megszállottnak.

— Ugyan, mire gondolsz, Raistlin? — kérdezte nyugodtan.

— Ezen az erdőn hatalmas és erős varázslat ül — közölte Raistlin.

— Gonosz? — folytatta Tanis a kérdezősködést.

— Csak azok számára, akik önmaguk is magukban hordozzák a gonoszt — válaszolta Raistlin.

— Akkor te vagy az egyetlen, akinek igazán félnie kell ettől az erdőtől — mondta a mágusnak Sturm hűvösen. Caramon arca rútul elvörösödött, s a kardja után kapott. Sturm is megragadta ősi pengéjét. Tanis és Raistlin egyszerre ugrottak oda, s fogták le a lovag karját. A mágus a lovagra meredt. Arányló szeme ádázul villogott.

— Nos, majd megnézzük — mondta végül Raistlin. Szavai sziszegő hangokként törtek elő fogai közül. — Majd megnézzük! — Ezzel nehézkesen botjára támaszkodva Raistlin a fivéréhez fordult: — Jössz?

Caramon még egy utolsó dühös pillantást vetett Sturmra és követte ikertestvérét be az erdőbe. A többiek is utánuk indultak. Csak Tanis és Kova maradt hátra a magas, hullámzó fűben.

— Én már igencsak öregnek érzem magam az ilyesmihez, Tanis — szólalt meg váratlanul a törpe.

— Butaság! — felelte a félelf mosolyogva. — Hiszen úgy harcolsz, mint egy...

— Nem! Én nem is a csontjaimra vagy az izmaimra gondolok — nézett a törpe bütykös öklére — ...bár azok épp elég öregek! Én a lélekről beszélek. Sok évvel ezelőtt, még a többiek születése előtt, egyikünk sem habozott volna, hogy belépjen egy elvarázsolt erdőbe. De most...