Az őszi alkony sárkányai

— Ó, csak megláthatnám azt a szarvast! — felelte Tass vágyakozón.

— Kupán vágták — horkantotta a törpe. — Bár, ami téged illet, talán veled is ez történt.

A társaság Sturm nyomába szegődött, aki fájdalmáról és sebéről megfeledkezve vad lendülettel mászta a hegyoldalt. Még Tanis is alig tudott lépést tartani vele. Amikor mégis utolérte, megrettent szemének lázas csillogásától. De a lovagot jól láthatóan vezérelte valami. Az ösvény az Ájtatos Csúcs oldalán vezetett fölfelé. Tanis látta, hogy egyenesen a “kőkezek” közötti rés felé halad, ahová előttük tudomása szerint még senki sem lépett be.

— Várj egy kicsit! — lihegte futtában, hogy utolérje Sturmot. Délre járhatott az idő, bár az eget még mindig cakkos, szürke fellegek borították.

— Pihenjünk! Szeretnék körülnézni odafentről — mutatott föl, a csúcs oldalából kitüremkedő sziklapárkányra.

— Pihenni... — ismételte meg Sturm üresen. Megállt. Kifújta magát. Egy pillanatig még előrenézett, aztán Tanis felé fordult. — Igen. Megpihenünk! — A szeme lázasan csillogott.

— Jól érzed magad?

— Pompásan — felelte Sturm szórakozottan. Óvatosan lépkedett a füvön, elgondolkozva pödörte és simogatta a bajszát. Tanis egy pillanatig határozatlanul nézett rá, aztán visszament a többiek elé, akik éppen akkor értek föl egy kisebb emelkedő gerincére.

— Itt megpihenünk egy időre — közölte velük a félelf. Raistlin megkönnyebbülten fölsóhajtott és letelepedett a nedves levelek közé.

— Én fölmegyek és megnézem, milyen mozgás van északra az úton Menedék felé — jelentette ki Tanis.

— Veled megyek — ajánlkozott Zúgószél.

Tanis bólintott. Kettesben indultak meg a sziklapárkány irányában. A félelf menet közben felpillantott a magas síkföldi harcosra. Egyre jobban érezte magát a rideg, komoly langaléta társaságában. Zúgószél mélységesen magányos lélek volt, aki tisztelte mások egyéniségét és sohasem vetemedett volna arra, hogy belegázoljon Tanis lelkivilágába. Ez legalább olyan megnyugvást jelentett a félelf számára, mint egy háborítatlanul végigaludt éjszaka. Tudta, hogy a barátai... csupán azért, mert a barátai és évek óta ismerik... azon törik a fejüket, vajon milyen szálak fűzik Kitiarához. Miért szakított vele olyan hirtelen öt évvel azelőtt? És miért vette annyira a szívére, hogy a lány nem csatlakozott hozzájuk? Zúgószél természetesen semmit sem tudott Kitiaráról, de Tanis úgy érezte, hogy ha tudott volna is, az sem jelentett volna semmit a síkföldinek: ez Tanis dolga és nem az övé.

Amikor a távolban megpillantották a Menedéki utat, az utolsó pár lépést kúszva tették meg, lassacskán haladva előre a szikla pereméig. Amint Tanis lenézett kelet felé, látta a hegyoldal hajlatában eltűnő kirándulóösvényeket. Zúgószél jelzésére észrevette, hogy a már jól ismert teremtmények járnak-kelnek azokon az ösvényeken! Ez hát a magyarázat az erdő szokatlan csöndjére. Tanis mérgesen szorította össze a száját. Azok a lények arra várnak, hogy csapdába ejtsék őket megint. Sturm és az ő fehér szarvasbikája ezek szerint az életüket mentette meg. De azok a teremtmények biztos hamarosan rátalálnak erre az új ösvényre is. Tanis még egyszer letekintett és megdörgölte a szemét... nem volt ott semmiféle ösvény! Nem volt semmi, csak sűrű, áthatolhatatlan erdőség. Az az ösvény tehát bezárult mögöttük! Biztosan képzelődöm, gondolta magában, és lenézett újból a menedék! útra, meg a rajta nyüzsgő teremtményekre. Lám, nem sok idő kellett hozzá, hogy újrarendezzék soraikat, morfondírozott. Még távolabb, északra pillantva meglátta a Kristály-tó nyugodt tükrét, majd felnézett az égre.

Arca eltorzult, valami nem volt rendben. Nem értette meg azonnal a helyzetet, ezért nem mondott semmit Zúgószélnek, csak figyelte az ég peremét. A viharfelhők északon eddig még sohasem látott módon sűrűsödtek össze, és hosszú, szürke rojtjaikkal végigszántották a földet. Tanis ekkor még följebb emelte a tekintetét... ott volt a lényeg! Megragadta Zúgószél karját és észak felé mutatott. A síkföldi odanézett, hunyorított, de az első pillanatban nem látott semmit. Azután megértette, miről van szó. Fekete füstfellegek bodorodtak az égnek. Zúgószél összevonta sűrű, sötét szemöldökét.

— Tábortüzek! — mondta Tanis.

— Sok száz tábortűz — helyesbítette Zúgószél lágyan. — A háború tüzei. Az ott egy nagy katonai tábor.

— Szóval igazak a híresztelések — mondta Sturm, amint visszatértek. —Valóban nagy sereg van ott, északon.

— De miféle hadsereg? Kié? És miért? Ugyan, mire akar rátámadni? —kérdezte Caramon hitetlenkedve. — Senki sem küldene sereget ezért a pálcáért. — A harcos elhallgatott. — Vagy tán igen?

— Ez a pálca csak része az egésznek! — sziszegte Raistlin. — Emlékezzetek a lehullott csillagokra!

— Gyermekmesék! — mondta fintorogva Kova. Szájához emelte az üres borostömlőt, megrázta és fölsóhajtott.

— Amit én mondok, nem gyermekmese — rikácsolta Raistlin haragosan, úgy tekeredve elő mohaágyáról, akár egy kígyó. — És jól tennéd, ha tisztelnéd a szavamat, törpe!