Az őszi alkony sárkányai

— Föl a fejjel! — biztatta Tanis. Könnyednek szánta a szavait, bár a törpe szokatlan őszintesége mélységesen megrendítette. Mióta eljöttek Vigaszból, most először pillantott Kovára igazi érdeklődéssel. A törpe öregnek látszott, de hiszen Kova mindig is öreg volt. Az arca, már ami kilátszott a szürke szakáll, bajusz és mélyen lelógó, busa szemöldök alól, barna volt, ráncos és repedezett, mint valami régi bőrdarab. A törpe morgott és panaszkodott, de hát Kova mindig nyavalygott és zsörtölődött. A változást a szeme mutatta. A tüzes hév eltűnt belőle.

— Ne hagyd, hogy Raistlin gúnyt űzzön belőled — tanácsolta Tanis. — Ma este leülünk a tábortűz mellé és jókat nevetünk a szellemhistóriáin.

— Hát persze — sóhajtotta Kova. Egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt:

— Egy szép napon majd a terhedre leszek, Tanis. Nem szeretném, ha valaha is arra gondolnál: “Mit is vacakolok ezzel a vén, bolond törpével?”

— Hát mert szükségem van rád, vén morgó törpe! — Tanis a barátja súlyos vállára tette a kezét. Aztán megindult a többiek után be az erdőbe.

— Szükségem van rád, Kova! Azok... azok olyan fiatalok! Te olyan vagy, mint egy tömör szikla, amelyiknek nyugodtan nekivethetem a hátamat, ha a kardomat élesítem.

Kova arcán öröm csillant. Meghúzogatta a szakállát és megköszörülte a torkát. — Nos, igen, te mindig is ilyen érzelgős voltál. Gyerünk hát! Ne herdáljuk az időt! Amilyen gyorsan csak lehet, szeretnék átjutni ezen az elvarázsolt erdőn... Még jó, hogy világos van — dörmögte.

10 A Komor Erdő. Halálos séta. Raistlin varázstudománya

Tanis amikor belépett az erdőbe, nem érzett mást, csak megkönnyebbülést, nagy megszabadult végre az őszi nap vakító fényétől. Hirtelen eszébe jutottak a Komor Erdő szellemeiről szóló legendák, amelyeket az éjjeli tábortűz körül üldögélőktől hallott, de eszébe jutott Raistlin jóslata is. Egyelőre azonban csak annyit érzett, hogy ez az erdő sokkal elevenebb volt bármely, általa addig látottnál.

Nem uralkodott itt az a halotti csönd, amit korábban tapasztaltak. A bozótban apró állatkák neszeztek. Fölöttük, a magasban madarak csiviteltek az ágakon. Csillogó szárnyú rovarok röpködtek körülöttük. A lombok zizegtek és susogtak, virágok hajladoztak, bár szellő sem rebbent. Mintha a növények is örvendeztek volna a létezésnek. Valamennyien kezüket fegyvereiken tartva hatoltak be a sűrűbe, óvatosan, mindenre figyelve, bizalmatlanul. Egy, ideig attól is óvakodtak, hogy megrezzentsék a lombokat, de végül Tanis valahogy “csacsiságnak” érezte a dolgot, mire mindannyian megnyugodtak... csak egyedül Raistlin nem...

Már vagy két órája haladtak puha, de gyors és könnyed léptekkel a sima ösvényen. Az árnyékok megnyúltak, ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedett. Tanist mély békesség töltötte el ebben az erdőben. Nem tartott tőle, hogy azok a félelmetes, szárnyas lények követhetik őket ide is. Úgy látszott, hogy a gonosznak itt nincs helye, hacsak, mint Raistlin mondta, valaki önmagában ide nem hozta. Tanis a varázslóra nézett. Raistlin lehajtott fejjel, magányosan ballagott. Úgy tűnt, mintha az erdő árnyékai valahogy összesűrűsödtek volna az ifjú mágus körül. Tanis összerázkódott és megérezte, hogy a levegő lehűlt, amint a nap a fák koronája mögé ereszkedett. Itt volt az ideje, hogy éjjeli táborhely után nézzenek.

Tanis elővette Tasslehoff térképét, hogy még egyszer megnézze, mielőtt teljesen besötétedik. A térképet elfek készítették és a közepe táján folyóírással a “Komor Erdő” felirat állt. De magukat az erdőket csak hevenyészve körvonalazták, s így Tanis nem lehetett biztos benne, hogy az elnevezés erre a részre vagy egy délebben fekvőre vonatkozik-e. Raistlin bizonyára tévedett, vonta le a következtetést Tanis... ez nem lehet a Komor Erdő. Vagy ha az is, a gonoszsága biztosan csak a mágus agyszüleménye. Továbbhaladtak.

Hamarosan beállt a szürkület, az estének az a szakasza, amikor az elhaló fényben minden elevenebbnek és határozottabbnak látszik. A társaság tagjai kezdtek lemaradozni egymástól. Raistlin botladozott és sípolva, akadozva vette a levegőt. Sturm arca hamuszürkévé vált. A félelf már éppen szólni akart, hogy álljanak meg és táborozzanak le éjszakára, amikor... mintha csak valamilyen rejtélyes erő teljesítené a kívánságát... az ösvény kiért egy tágas, zöld tisztásra. A föld alól tiszta víz bugyogott föl és a sima sziklákon lefolyva sekély patakká nőtt. A sűrű, hívogató fűtakaró borította tisztás szélén magas fák álltak őrséget. Amikor megpillantották a tisztást, a nap fénye vörösre váltott, majd teljesen elhalványult, és az éjszaka homályos árnyai körülölelték a fákat.

— Ne térjetek le az ösvényről — intette őket Raistlin, amikor megindultak a tisztás felé.

Tanis fölsóhajtott. — Raistlin — mondta türelmesen — minden rendben lesz. Az ösvény itt van előttünk, alig tíz lábnyira. Gyere te is! Pihenned kell. Meg mindnyájunknak. Tudod — tartotta a térképet a mágus elé —, én nem hiszem, hogy ez lenne a Komor Erdő. A térkép szerint...