Az őszi alkony sárkányai

— Az nem számít semmit — recsegte a síri hang. — Elég annyit tudnod, hogy rég elfeledett idők harcosai vagyunk.

— Igaz, hogy valamilyen fogadalmat megszegtetek és azért kerültetek ide? — kérdezte Tass érdeklődve.

— Igen. Megfogadtuk, hogy megvédjük ezt a földet. Akkor hullott le az égből az az izzó hegy. A föld kettészakadt. Gonosz lények sereglettek elő a mélység gyomrából és mi, fegyvereinket elhajigálva, megfutamodtunk, de utolért bennünket a borzalmas halál. Az a parancsolat, hogy teljesítsük eskünket, ha a gonosz ismét e földre lép. És itt maradunk mindaddig, míg a gonosz vissza nem vonul és ismét helyre nem áll a dolgok egyensúlya.

Raistlin hirtelen fölüvöltött, fejét hátravetette, szeme kifordult, hogy társai csak annak fehérjét láthatták. Hangja egyszerre ezer torokból fölhangzó kiáltássá változott. Ez még a surranót is úgy megdöbbentette, hogy egy lépést hátrált és szorongva pillantott Tanisra.

A kísértet parancsoló mozdulattal fölemelte a kezét, mire a lárma elhallgatott, mintha a sötétség nyelte volna el.

— Harcosaim tudni akarják, miért léptetek be a Komor Erdőbe! Ha a szándékotok gonosz, hamar rájöttök, hogy a gonosz rátok fog lesújtani, és nem éritek meg a holdak fölkeltét.

— Nem, nem gonosz. Egyáltalán nem — hadarta sietve Tass. — A történet eléggé hosszú, tudjátok, de sehová sem sietünk különösebben és bizonyára ti sem, hát elmondhatom.

— Szóval éppen a vigaszi Otthon fogadóban voltunk. Lehet, persze hogy ti nem is ismeritek. Nem tudom pontosan, mennyi ideje állhat ott, de az Összeomláskor még nem létezett, ti pedig, úgy vélem, igen. Egyszóval ott voltunk és hallgattuk, amint egy öregember Humáról mesél, és ő — mármint az öreg és nem Huma — megkérte Aranyholdat, hogy énekelje el a dalát, mire ő megkérdezte, hogy melyik dalt, aztán el is énekelte és akkor egy fürkész zenekritikusként kívánt föllépni, és Zúgószél... ott, az a hosszú ember... belelökte azt a fürkészt a tűzbe. Baleset volt valójában... nem is szándékosan tette. Hanem a fürkész meggyulladt, akár egy fáklya! Azt látnotok kellett volna! Nos, szóval az öregember akkor a kezembe nyomta a pálcát és azt mondta, érintsem meg vele, amit meg is tettem, és akkor a pálca kék kristállyá változott és a lángok kihunytak és...

— Kék kristály! — visszhangozta kongó hangon a kísértet Raistlin torkából és megindult feléjük. Tanis és Sturm egyszerre ugrottak elő, hogy Tasst megragadják és félrerántsák az útból. De kiderült, hogy a szellem csak a csoportot óhajtja közelebbről megszemlélni. Szikrázó szeme Aranyholdon állapodott meg. Sápadt kezének mozdulatával közelebb intette őt magához.

— Ne! — Zúgószél megpróbálta visszatartani őt, de a lány szelíden félretolta és előrelépve megállt a kísértettel szemben, kezében a pálcával. A szellemsereg ekkorra teljesen körbefogta őket.

A kísértet hirtelen kirántotta kardját fakó hüvelyéből és magasan a feje fölé emelte. A pengéről kékes lobogással vegyes fehér fény verődött vissza.

— Nézd a pálcát! — mondta elakadó lélegzettel Aranyhold.

A bot kékes fényben izzott, mintha a kardnak válaszolna.

A szellemkirály Raistlin felé fordult és kinyújtotta fehér kezét. A varázsló tejesen révült volt. Caramon rekedten felüvöltött és kitépte magát Tanis szorításából. Kardját kirántva lendült az élő-holt harcos felé. A penge áthatolt a szikrázó testen, de Caramon volt az, aki felordított fájdalmában és a földre zuhant. Tanis és Sturm vonagló teste mellé térdelt. Raistlin csak nézett előre tovább, rezzenéstelen arckifejezéssel.

— Caramon, hol... — emelte magához Tanis a nagydarab harcost, lázasan keresve, hol sebesült meg.

— A kezem! — zokogta Caramon, a balját... kardforgató kezét... jobb karja alá szorítva.

— Mi történt? — faggatta Tanis, majd megpillantva a harcos kardját a földön, mindent megértett: Caramon fegyverét vastagon borította a zúzmara.

Tanis ekkor rémülten fölnézett és meglátta, amint a kísértet ujjai szorosan Raistlin csuklójára kulcsolódnak. A mágus törékeny testén remegés futott végig, arca eltorzult a fájdalomtól, de állva maradt. Szeme lecsukódott, a keserűség és a gúny leolvadt vonásairól, s átadta helyét a halál ráereszkedő békéjének. Tanis döbbenten nézett, csak távolról érzékelve Caramon rekedt kiáltásait. Látta, amint Raistlin arca ismét átalakul: ezúttal valamiféle eksztázis hatalmasodik el rajta. A mágus varázserejének fényköre egyre erősödött, míg csaknem megfogható ragyogással villódzott körülötte.

— Hívnak bennünket — jelentette ki saját hangján, amilyet Tanis még sohasem hallott tőle. — Mennünk kell! A mágus ezzel hátat fordított nekik és megindult az erdő felé, csuklója még mindig a szellemkirály szorításában. Az élőholtak köre megnyílt előttük és utat engedett nekik.

— Állítsátok meg! — nyögte Caramon, miközben nagy nehezen talpra kecmergett.

— Nem tehetjük! — próbálta őt visszatartani Tanis. Végül az óriás a félelf karjába hanyatlott, zokogva, mint egy kisgyerek. — Utána megyünk. Nem lesz semmi baja. Hiszen varázsló, Caramon... mi ezt nem érthetjük. Követjük őket...