Az őszi alkony sárkányai

— Nem. Nem szükséges kettéroppantanod — tekintett vissza rá a kentaur. Szeme megcsillant a holdfényben. — Az én dolgom vigyázni rá, hogy le ne ess. Nyugodj meg! Tedd a kezed a faromra és egyensúlyozz! Úgy, jó. És szoríts a lábaddal!

A kentaurok letértek az ösvényről és bevágtattak az erdő sűrűjébe. A holdvilágot nyomban eltakarták a lombok. Tanis érezte, amint az elsuhanó ágak a ruháját csapkodják. A kentaur azonban egyszer sem torpant meg, még csak le sem lassított. Látszott, hogy jól ismeri az utat, amelyet Tanis egyáltalán nem látott.

Hamarosan lassítani kezdtek, míg végül a kentaur egészen megállt. A félelf semmit sem látott a koromsötétben. Csak abból tudta, hogy társai a közelben vannak, hogy hallotta Raistlin sípoló lélegzetét, Caramon fegyvereinek csörgését és Kova fékezhetetlen prüszkölését. Még Raistlin botjának a fénye is kihunyt.

— Hatalmas varázslat ül ezen az erdőn — válaszolta Raistlin Tanis érdeklődésére. — Ez a varázslat megtör minden más mágiát.

Tanis egyre kényelmetlenebbül érezte magát. — Miért álltunk meg? — kérdezte.

— Mivel itt vagyunk. Szállj le! — mordult rá a kentaur.

— Hol van ez az itt? — kérdezte Tanis lecsusszanva a földre a kentaur széles hátáról. Körültekintett, de nem látott semmit. A lombok még a leghalványabb holdsugarat vagy csillagfényt sem engedték beszivárogni az ösvényre.

— A Komor Erdő kellős közepén állasz éppen — felelte a kentaur. — Most pedig ég áldjon... vagy a gonosz várjon... attól függően, miképp dönt az Erdőmester sorsotok felől.

— Várj egy percig! — csattant föl Caramon ingerülten. — Nem hagyhatsz csak úgy itt, ennek az erdőnek a mélyén, mint valami ma született, vak macskakölyköket...

— Tartsátok vissza őket! — kiáltotta Tanis, kardja után kapva. De a fegyvere nem volt sehol! Sturm haragos káromkodása jelezte, hogy a lovag is ugyanezt tapasztalta.

A kentaur fölkacagott. Tanis csak paták dübörgését hallotta a puha földön, ágak recsegésének kíséretében. A kentaurok eltűntek.

— Jó kis szabadulás! — prüszkölte Kova.

— Mindannyian megvagyunk? — kérdezte Tanis előrenyúlva, és megérezte Sturm kezének megnyugtató, erős szorítását.

— Én itt vagyok! — csipogta Tasslehoff. — Ó, Tanis, hát nem csodálatos volt? Én...

— Befogod a szádat! — förmedt rá Tanis. — A síkföldiek?

— Itt vagyunk — felelte Zúgószél gyászos hangon. Fegyvertelenül.

— Senkinek sincs semmilyen fegyvere? — kérdezte Tanis. — Nem mintha sok hasznát vehetnénk ebben a pokoli sötétségben — tette hozzá keserűen.

— A pálcám megvan — szólalt meg Aranyhold halk, lágy hangján.

— Az pedig igazán pompás fegyver, Que-shu leánya — hangzott egy mély hang. — A jóság fegyvere, amely a kórok, sebek és betegségek leküzdésére szolgál. — A láthatatlan hang elszomorodott: — A mai időkben valódi fegyverül is szolgálhat a gonosz teremtményei ellen, akik azért keresik, hogy megfosszák tőle a világot!

11 Az Erdőmester. Békés közjáték

Ki vagy te? — kiáltotta Tanis. — Mutasd meg magad!

— Nem bántunk! — blöffölt Caramon.

— Hát persze, hogy nem! — a mély hang derűs volt. — Fegyveretek sincs. Visszaadom majd, ha eljön az ideje. Senki sem léphet be fegyverrel a Komor Erdőbe, még Solamnia lovagja sem. De nem kell félned, nemes lovag. Pengédet ősinek és értékesnek találtam. Biztonságban tartom. Bocsássatok meg látszólagos bizalmatlanságomért, de még a nagy Huma is a lábamhoz tette Sárkánydárdáját.

— Huma! — ámult el Sturm. — Hát ki vagy te?

— Én az Erdőmester vagyok. — Míg a mély hang zengett, a sötétség széthasadt. A csapat tavaszi szellőre emlékeztető sóhajtást hallatott, amint megpillantotta a döbbenetes látványt. Az ezüstös holdfény megcsillant egy magas sziklaorom tetején, amelyen egy egyszarvú állt. Hűvösen tekintett le rájuk, okos szemében végtelen bölcsesség csillogott.

Az egyszarvú szépsége megdobogtatta a szívüket. Aranyhold szeme könnybe lábadt a gyönyörűséges állat láttán. Szőre akár a holdfény ezüstje, szarva igazgyöngyként csillogott, sörénye akár a tenger habja. Fejét mintha hófehér márványból faragták volna, ámbár sem emberi, sem törpekéz nem lett volna képes megmintázni erős nyakának és izmos mellkasának utánozhatatlanul finom formáit. Lábai is erősek, s mégis kecsesek voltak, patái kicsinyek és hasítottak, mint egy kecskéé. Jóval később, amikor Aranyhold sötét utakon járt, s szívét reménytelen elkeseredettség töltötte el, csak becsukta a szemét, az egyszarvúra gondolt és máris megnyugodott.

Az egyszarvú fölvetette a fejét, majd szomorú köszöntéssel meghajtotta. A magát esetlennek, sutának és zavartnak érző kis csapat viszonozta e meghajlást. Az egyszarvú hirtelen megfordult, elhagyta a csúcsot és a sziklákon szökellve feléjük indult.

Tanis úgy nézett körül, mint aki valami varázslattól szabadult meg éppen. A ragyogó, ezüst holdfény erdei tisztást világított meg előttük. A magas fák, mint óriásira nőtt, jó szándékú őrizők vették körül őket. A félelf szívét mélységes békesség érzése töltötte el, amelybe ugyanakkor némi szomorúság is vegyült.