Az őszi alkony sárkányai

— Mii a... — kérdezte pislogva. Ekkor tekintete megállapodott az Erdőmesteren, elvörösödött és visszahúzta a villát.

— Én... izé... bocsánatot kérek. Ezt a szarvast is biztosan jól ismerte, szóval... biztosan az alattvalója lehetett. Az Erdőmester nyájasan elmosolyodott: — Semmi baj, derék harcos. A szarvas azzal teljesíti életének küldetését, hogy táplálékul szolgál a vadásznak, legyen az ember vagy farkas. Mi nem gyászoljuk azokat, akik sorsuk beteljesedésével pusztulnak el.

Tanisnak hirtelen az az érzése támadt, mintha beszéd közben az Erdőmester mély, sötét szomorúságot árasztó szemével Sturmra pillantott volna, amitől hideg félelem szorította össze a félelf szívét. Jobban szemügyre véve azonban házigazdájukat, csak annyit látott, hogy a fenséges állat ismét mosolyog. — Már megint képzelődöm! — korholta magát.

— De honnan tudhatjuk azt, mester — kérdezte Tanis tétován —, hogy bármely teremtmény élete betöltötte-e küldetését vagy sem? Láttam már aggastyánok keserű és kétségbeesett halálát. És láttam kicsiny gyermekeket meghalni időnek előtte, de azok a szeretet és öröm olyan örökségét hagyták maguk után, hogy az elmúlásuk fölötti gyászt enyhítette a tudat, hogy rövid életük oly sok örömet okozott másoknak.

— Saját kérdésedet jobban megválaszoltad, Tanis félelf, mint ahogy én tudtam volna — szólt az Erdőmester szomorú szemét ráemelve. — Egyszóval, életünk mércéje nem a nyerészkedés, hanem az adakozás.

A félelf már válaszolni készült, ám az Erdőmester megelőzte: — Tedd most félre az aggályaidat. Élvezd az én erdőm békéjét, amíg teheted. Múlik fölöttünk az idő!

Tanis éles pillantással mérte végig az Erdőmestert, de a hatalmas állat már elfordult tőle és messzire, az erdő mélye felé nézett, bánattól elhomályosult tekintettel. A félelf elgondolkodott a mondottak rejtett értelmén, majd elmerült sötét gondolataiban. Hirtelen valaki könnyedén megérintette a kezét.

— Enned kellene neked is valamit — biztatta Aranyhold. — Gondjaid ugyan nem múlnak el az étkezéssel, vagy ha netán mégis, hát annál jobb.

Tanis rámosolygott, majd jó étvággyal falatozni kezdett. Szót fogadott az Erdőmesternek, és sötét gondolatait egy időre száműzte tudatának mélyére. Aranyholdnak azonban igaza volt: az evéstől gondjai nem múltak el.

A többiek is nekiláttak a táplálkozásnak. A rendkívüli körülményeket valamennyien a tapasztalt világutazók könnyedségével fogadták. Kacagtak, csevegtek, vígan falatoztak, egyszóval élvezték egymás társaságát. Az Erdőmester többször nem szólt hozzájuk, de mindannyiukat alaposan szemügyre vette.

Még Sturm sápadt arca is visszanyert némi színt. Kecsesen, méltóságteljesen evett, de minthogy Tasslehoff mellett ült, folyton válaszolnia kellett a surranó kifogyhatatlan kérdéseire, amelyeket a szülőföldjével kapcsolatosan tett fel. Emellett, anélkül, hogy bárki figyelmét is fölkeltette volna, eltávolított Tasslehoff egyik zsebéből egy kést és egy villát, amelyek útja rejtélyes módon oda vezetett. A lovag a lehető legtávolabb foglalt helyet Caramontól és mindent megtett, hogy ne kelljen tudomást szereznie viselkedéséről.

A nagydarab harcos szemmel láthatóan élvezte az ételt. Háromszor annyit evett, mint bárki más, és legalább háromszor olyan hangosan. Amikor éppen nem falt, Kovának mesélt egy óriással vívott összecsapásáról, miközben a csontot — amelyen rágódott — kardként használta: azzal mutatta be döféseit és hárításait. Kova is jóízűen falatozott, és foghegyről odavetette Caramonnak, hogy ő egész Krynn legnagyobb hazudozója.

A fivére mellett ülő Raistlin alig evett valamit: csak a legpuhább húsból csipegetett le pár apró falatot, bekapott néhány szőlőszemet és egy előzőleg vízbe mártott kenyérdarabkát. Nem szólt egy szót sem, csak feszülten hallgatta a többiek társalgását. Minden mondatot elraktározott a tudata mélyén, hogy valamikor később esetleg hasznát vehesse.

Aranyhold kecses, begyakorolt mozdulatokkal evett. Que-shu hercegnője hozzászokott a nyilvános étkezésekhez, így hát könnyed társalkodónak is bizonyult. Tanissal csevegett, akit arra kért, hogy meséljen neki az elfek országáról és más, általa bejárt vidékekről. Mellette Zúgószél úgy ült, mint aki kardot nyelt. Nem volt olyan harsányan falánk, mint Caramon, számára látnivalóan otthonosabbak voltak a törzsbéliek tábortüzei, mint a királyi paloták asztala mellett elköltött vacsorák. Esetlenül forgatta az evőeszközöket és jól tudta, hogy faragatlannak tűnhet fel Aranyhold mellett. Nem szólt semmit, látszott, hogy szívesebben marad a háttérben.

Végül mindannyian eltolták maguk elől a tálakat, hátradőltek különös székeikben, és omlós gyümölcstortával fejezték be a vacsorát. Tass még a surranok úti dalára is rázendített, a kentaurok nagy derültségére. Ekkor váratlanul megszólalt Raistlin. Lágy, suttogó hangja áthatolt a nevetésen és a hangos beszélgetésen.

— Erdőmester! — sziszegte a nevet a varázsló —, ma olyan félelmetes teremtményekkel ütköztünk meg, amilyeneket Krynn világán eddig közülünk senki sem látott. Mondanál róluk valamit?