Az őszi alkony sárkányai

— A fürkészek! Piha! — reccsent Raistlin hangja. — Nyisd ki a szemedet, félelf! Valaki vagy valami nagy hatalmú lény hívta életre ezeket a teremtményeket. Nem azok a félbolond fürkészek. És senki sem keverne ekkora fölfordulást két hitvány mezővárosért, sem egy kék kristálypálcáért! Ez egy hódító háború. Valakinek Ansalon meghódítására fáj a foga. Két napon belül Krynn világán a megszokott élet teljesen megszűnik. Ez a lehullott csillagok üzenete. A Sötétség Királynője visszatért. Olyan gonosz ellenséggel állunk szemben, aki rabszolgákká akar tenni bennünket, de az is lehet, hogy teljes elpusztításunkra tör.

— És mit tanácsolsz? — kérdezte Tanis sürgetőn. Érezte a közelgő változást, és minden elfhez hasonlóan félt és viszolygott tőle.

Raistlin fölvillantotta torz, keserű mosolyát és látszott rajta, hogy gyönyörűségét leli pillanatnyi fölényében.

— Azt, hogy azonnal induljunk Xak Tsarothba. Hogy még ma éjjel induljunk útnak, ha lehet, bármilyen eszközzel, amit ez az Erdőmester fölajánlhat. Ha két napon belül nem szerezzük meg azt az ajándékot, akkor azt a sárkányfattyak kaparintják meg!

— És mit gondolsz, mi lehet az az ajándék? — töprengett Tanis fennhangon. — Egy kard, vagy pénz, ahogy Caramon gondolta?

— A fivérem ostoba — jelentette ki Raistlin hűvösen. — De te nem ilyesmire gondolsz... és én sem!

— Akkor hát mi az?

Raistlin szeme összeszűkült. — Én megadtam a kért tanácsot. Most már cselekedj belátásod szerint. Nekem megvan a magam oka rá, hogy menjek. Most maradjunk ennyiben, feleli! Persze veszélyes lesz. Xak Tsaroth már háromszáz éve elnéptelenedett. De nem hinném, hogy még sokáig néptelen marad.

— Ez így igaz — mosolyodott el Tanis, és hosszan töprengve elhallgatott. A mágus ekkor halkan köhintett. — Raistlin! Gondolod, hogy mi kiválasztottak vagyunk? — kérdezte végül Tanis.

A varázsló egy percig sem habozott. — Igen! Ez jutott tudomásomra az Ősmágia Legendás Tornyaiban is. Így mondta nekem Par-Salian!

— De miért? — türelmetlenkedett Tanis. — Mi nem vagyunk azok a nagy hősök... hmm, talán Sturm...

— Ó — gúnyolódott Raistlin. — De ki választott ki bennünket? És mi célból? Ezen gondolkodj el, félelf!

Ezzel a mágus csúfondárosan meghajolt Tanis előtt, s megfordult, hogy a bozóton át visszatérjen a többiekhez.

12 Szárnyas álom. Füst keleten. Sötét emlékek

Xak Tsaroth — mondta Tanis. — Ez az én döntésem.

— Ezt tanácsolta a mágus? — kérdezte Sturm mogorván.

— Ezt — ismerte el Tanis —, és úgy vélem, hogy ez értelmes tanács. Ha mi nem érjük el két nap alatt a romvárost, majd megteszik mások, és akkor az a leghatalmasabb ajándék elveszhet örökre.

— A leghatalmasabb ajándék! — ismételte meg Tasslehoff fölvillanó szemmel. — Gondolj csak bele, Kova!

Felbecsülhetetlen értékű drágakövek. Sőt lehet...

— Egy kupa világos és Otik sült krumplija — morogta a törpe. — És a kellemes, meleg kandallótűz, de nem Xak Tsaroth!

— Akkor, úgy látom, mindnyájan egyetértünk — mondta Tanis. — Persze, ha neked mindenképpen északra kell menned, Sturm, akkor te...

— Veletek tartok Xak Tsarothba — sóhajtotta a lovag. — Semmi dolgom ott, északon. Csak áltattam magam. A rendem lovagjai szétszóródtak, visszavonultak düledező váraikba, onnan verik vissza az adószedők hadait.

Sturm arca eltorzult a rátörő fájdalomtól és lehajtotta a fejét. Tanis hirtelen mélységes fáradtságot érzett. Nyaka elgémberedett, válla és háta sajgott, lábizmait görcs kínozta. Még mondani akart valamit, amikor gyengéd kéz érintését érezte a vállán. Föltekintve Aranyhold hűvös és nyugodt arcát pillantotta meg a holdfényben.

— Fáradt vagy, barátom — mondta a lány. — Mindnyájan azok vagyunk. De Zúgószél és én mégis örülünk, hogy te is jössz. — Keze meglepően erős volt. Körülnézett, tekintetével befogta az egész csoportot. — Örülünk, hogy valamennyien velünk jöttök.

Zúgószél arcát nézve Tanis úgy vélte, hogy a síkföldi talán nem is örül annyira.

— Nos, még egy kaland! — dörmögte Caramon elvörösödve zavarában. — Mi? Raistlin! — bökte oldalba fivérét. De Raistlin, ikertestvérére ügyet sem vetve, az Erdőmesterhez fordult.

— Azonnal indulnunk kell — jelentette ki a mágus hidegen. — Említetted, hogy netán átsegíthetnél bennünket a hegyeken.

— Így igaz — bólintott az Erdőmester szomorúan. — És én is örülök, hogy így döntöttetek. Remélem, jó szívvel fogadjátok a segítségemet.

Ezzel az Erdőmester fölemelte a fejét, tekintetét az égre vetette. A társak követték a pillantását. A magas fák lombkoronáján túl ott ragyogtak az éjszakai égbolt csillagai. Egyszer csak észrevettek valamit, ami odafönt röpült, egymás után takarva el a csillagokat előrehaladtában.

— Mocsári törpe legyek, ha értem! — jelentette ki Kova ünnepélyesen. — Repülő lovak! Hát mi jöhet még?