Az őszi alkony sárkányai

— Ó! — lélegzett mélyet Tasslehoff. A surranót mélységes ámulat kerítette hatalmába, a fejük fölött köröző, gyönyörű állatok láttán. Amint minden fordulóval lejjebb ereszkedtek, szőrük kékesfehéren csillant meg a holdvilágban. Tass összecsapta a tenyerét. Soha, még legvadabb surranó álmában sem hitte volna, hogy valaha repülni fog. Ez még akkor is megéri, ha Krynn valamennyi sárkányfattyával kell megvívnia érte.

A pegazusok leereszkedtek a földre. Tollas szárnyaik olyan szelet kavartak, hogy a fák ágai meghajlottak és a fű a földre lapult tőle. A legtermetesebb pegazus, amelynek szárnya a földet verdeste, előrelépett és tisztelettel meghajolt az Erdőmester előtt. Tartása büszke volt és nemes. Példáját követve, minden fenséges külsejű társa sorban meghajolt.

— Hívtál bennünket? — kérdezte a főpegazus az Erdőmestert.

— E vendégeimnek sürgős dolguk van keleten. Azt parancsolom, hogy a szél sebességével vigyétek őket a Keleti Lánchegységen túlra.

A pegazus csodálkozva mérte végig a társaságot. Ünnepélyesen végighaladt előttük és sorban mindőjüket alaposan megnézte. Amikor Tass fölemelte a kezét, hogy megsimogassa a táltos ló orrát, az előreszegezte a fülét és hátravetette a fejét. Amikor pedig Kovához ért, utálkozva föl-horkant és az Erdőmesterhez fordult: — Egy törpe? Emberek? És egy surranó?!

— Nekem ugyan te ne tegyél szívességet, te ló! — prüszkölt rá Kova.

Az Erdőmester csupán biccentett és elmosolyodott. A pegazus vonakodva bár, de engedelmesen meghajolt előtte.

— Rendben van, mester — válaszolta. Kecses könnyedséggel Aranyholdhoz léptetett és behajlította mellső lábait, hogy így leereszkedve megkönnyítse neki a fölszállást.

— Ne, nem kell letérdelned, nemes állat! Előbb lovagoltam, mintsem járni tanultam volna. Nincs szükségem efféle segítségre. — Ezzel Aranyhold átnyújtotta pálcáját Zúgószélnek, átölelte a pegazus nyakát és könnyedén felszökkent széles hátára. Ezüst-arany haja pehelyfehéren lobogott a holdfényben, arca tiszta volt és hűvös, akár a márvány. Most valóban úgy nézett ki, mint egy barbár törzs hercegnője.

Visszavette a varázsbotot Zúgószéltől és csengő, magas hangon énekelni kezdett. Zúgószél csodálattal teli, csillogó szemmel pattant föl mögé a szárnyas ló hátára. Átölelte a derekát és mély baritonjával ő is rázendített a dalra.

Tanis nem értette, mit énekelnek, de úgy hangzott, mint egy diadalittas, győzelmi ének. Felpezsdítette a vérét, legszívesebben ő is dalra fakadt volna. Az egyik pegazus odaporoszkált mellé. Fölült rá, annak hatalmas szárnyai előtt helyezkedve el.

A társaság tagjait magával ragadta a pillanat nagyszerűsége, valamennyien ott ültek már a pegazusok hátán, miközben Aranyhold éneke megnyugtatón zengett az éj csendjében. A csodálatos lények kiterjesztették szárnyaikat, hogy befogják velük a széláramlatot. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek, lassan körözve az erdő fölött. Az ezüst és a vörös hold vöröses fénnyel árasztotta el a völgyet odalent, amely beleveszett az éjszaka mély bíborába. Amint eltávolodtak az erdőtől, utoljára még megpillantották az Erdőmestert. Úgy csillogott odalent, mint egy égből földre hullott csillag, magányosan és elveszetten a sötétségbe boruló földön.

Sorban elhatalmasodott rajtuk az álom.

Tasslehoff tudott ellenállni legtovább a mágia erejével ráereszkedő kábulatnak. Fölfrissülve a szárnyak keltette, arcába csapódó szellőtől elbűvölten nézte, amint a mindeddig a feje fölött pompázó fák gyermekjátékokká zsugorodnak a mélyben. Kova a hátának támasztotta a fejét és hangosan horkolt. Aranyhold Zúgószél karjának bölcsőjében ringott. A férfi feje az ő vállához simult, de még álmában is védelmezőn ölelte kedvesét. Caramon hátasa nyakára borulva mélyen szuszogott. Ikertestvére az ő hátának támaszkodva pihent. Sturm békésen aludt, a fájdalomnak már nyoma sem volt az arcán. Még Tanis szakállas képéről is eltűnt a bánat, a gond és a felelősségtudat.

Tass nagyot ásított.

— Nem igaz — csipogta sebesen e pislogva és magába csípett.

— Pihenj most te is, kis surranó — mondta neki a pegazus derűsen. — A halandók nem repülésre termettek. Ez az álom a védelmedre szolgál. Nem szeretnénk, ha megrémülnél és lepottyannál.

— Nem pottyanok le — tiltakozott Tass újabbat ásítva. Feje előrebukott. A pegazus nyaka meleg és kényelmes volt, sörénye puha és illatos. — Nem is rémülök meg — suttogta Tass félálomban. — Sosem rémülök... — motyogta és elaludt.

A félelf riadtan arra ébredt, hogy egy mező füvében hever. A pegazusok vezére fölötte állt és a keleti látóhatárt kémlelte. Tanis fölült.

— Hol vagyunk? — szólalt meg. — Ez itt nem egy város — pillantott körül. — Hogyan?... Még a hegyeken sem jutottunk túl.

— Sajnálom — fordult felé a pegazus. — Nem vihettünk el benneteket a Keleti Lánchegységig. Valami nagy felfordulás van ott, keleten. Sötétség tölti el a levegőt, olyan homály, amilyet Krynn földjén időtlen idők óta nem láttam... — Elhallgatott és türelmetlenül kapálta patájával a földet. — Nem merek tovább menni!