Az őszi alkony sárkányai

Tasslehoff fölsóhajtott és Tanisra emelte nagy, barna szemét. — Szerencsétlen hazudozó vagy, Tanis — dünnyögte a surranó, s közben úgy érezte, hogy igen hosszú nap áll előttük.

Alkonyodott. A nap lement. Sárgás és rőtbarna sávok csíkozták a nyugati eget, majd elhomályosulva átadták helyüket a komor éjszakának. A társaság a tábortűz körül kuporgott, de nem élvezhette annak melegét, mert Krynn egész világán nem létezet olyan láng, amely elűzhette volna lelkük fagyosságát. Nem szóltak egymáshoz, csak bámultak a tűzbe, s megpróbáltak valami értelmet találni mindabban, amit láttak, az értelmet keresték az értelmetlenségben.

Tanis nem kevés borzalmat megért már hosszú életében. De Que-shu földúlt városkája örökre a háború szörnyűségeinek jelképeként maradt meg emlékezetében.

Most, frissiben, még rágondolva is csak futó képek jelentek meg előtte, tudata nem volt hajlandó fölidézni az egész iszonyú látványt. Különös módon, főként Que-shu megolvadt kövei jártak az eszében. Élénken jelentek meg előtte. A füstölgő kövek között szétszórtan heverő eltorzult, megfeketedett holttestek csak álmában jöttek elő.

A vaskos kőfalak, erős kőtemplomok, udvarházak és más tágas építmények, kikövezett udvaraikkal és szobraikkal, a nagy kőteátrum... mind-mind megolvadt, akár a vaj a tűző nyári napon. A szikladarabok még most is izzottak, bár nyilvánvaló volt, hogy a támadásra egy jó napkeltével korábban került sor. Olybá tetszett, mintha az egész falun valami fehéren izzó láng söpört volna végig. De miféle tűz létezhetett Krynn földjén, ami még a követ is megolvasztja?

Emlékezett egy nyikorgó hangra. Emlékezett rá, hogy hallja és találgatja, mi lehet az, míg elé nem került a halotti csöndbe burkolózott település egyetlen zajának forrása, mint valami lidércnyomás. Az egész falut végigrohanta, mire rábukkant. Emlékezett rá, hogy üvöltve hívta magához a többieket. Aztán ott álltak és csak bámultak a megolvadt arénára.

A tálat formázó mélyedés oldalán hatalmas kőtömbök olvadéka ömlött végig, az alján hullámzó olvadéktengert alkotva. Közepén, az elszenesedett fűben durván ácsolt akasztófa meredezett. A megperzselődött talajba leírhatatlan erővel két, kihegyezett oszlopot döftek. Az ütődéstől alsó részük széthasadozott. A föld fölött tízlábnyi magasságban keresztrudat biggyesztettek rájuk. A fa is elszenesedve csillogott. Az áthidalón ragadozó madarak tollászkodtak. Két összeolvadt vaslánc csüngött róla, előre-hátra himbálódzva. Ez volt hát a nyikorgó hang forrása. Mindegyik láncról, eredetileg a lábánál fölkötött holttest csüngött. Nem emberek, hanem hobgoblinok hullái voltak. Az egész gyászos szerkezet tetején egy törött kardpengével odatűzött harci pajzs fityegett. Megviselt felületébe durva köznyelven néhány szót kapartak.

“Így járnak mindazok, akik parancsom ellenére foglyot ejtenek. Ölj vagy téged ölnek meg!” És alul a kézjegy: “Verminaard”

Verminaard. E név semmit sem mondott Tanis számára.

További emlékképek. Aranyhold áll apjának romba dőlt háza közepén és törött cserepekből megpróbál összerakni egy vázát. Aztán egy kutya... az egyetlen eleven lény az egész faluban. Testével egy halott csecsemőt ölel körül: Caramon odalépett a kutyához és megsimogatta. Az állat fölvinnyogott és megnyalta a nagy ember kezét. Azután a kis tetem arcát nyalta végig, reményteljes szemmel nézve föl a harcosra, várva, hogy majd ez az emberi lény mindent rendbe tesz... érintésére kis játszópajtása ismét kacagva kapkod majd utána. Előtte volt a kép, amint Caramon hatalmas mancsa végigsiklik a kutya puha bundáján.

Emlékezett, amint Zúgószél fölvesz egy kődarabot, céltalanul tartja a kezében, úgy tekint végig fölperzselt és leégett faluján.

Emlékezett, amint Sturm földbe gyökerezett lábbal áll a bitófa előtt, azt a macskakaparást nézi, s közben ajka mozog, mintha néma imát vagy fogadalmat mormolna magában.

Emlékezett a törpe keserű ráncoktól barázdát arcára, aki annyi tragédiát látott már hosszú életútján. Emlékezett, amint ott áll a lerombolt falu közepén és Tasslehoff hátát lapogatja, akit az imént talált meg zokogva az egyik sarokban.

Emlékezett rá, amint Aranyhold megszállottan kutat az életben maradottak után. Végigtúrta az egész elszenesedett romhalmazt, neveket sikoltozva, képzeletbeli válaszok után fülelve, míg teljesen be nem reked és Zúgószél meg nem győzi a keresés reménytelenségéről. Ha egyáltalán lehetnek túlélők, azok már régen elmenekültek valahová. Emlékezett rá, amint ő maga is ott áll a falu közepén és nézi a földön szétszórt, nyílhegyekkel teli porkupacokat, amelyekben sárkányfattyak maradványait ismeri föl.

Emlékezett karján egy hideg kéz érintésére és a mágus suttogó hangjára: — El kell innen mennünk, Tanis! Itt már úgysem tehetünk semmit, és mielőbb oda kell érnünk Xak Tsaroth romvárosába. Akkor majd bosszút állunk.

Így tehát maguk mögött hagyták Que-shu romjait. Hosszan vonultak előre az éjszakában, egyikük sem akart megállni, mindnyájan el akartak jutni a kimerültségnek arra a fokára, amikor álomba ájulva nem gyötrik majd őket lidérces látomások.