Az őszi alkony sárkányai

— Itt már jártam — mondta a síkföldi elfúlón. — Nem emlékszem rá, mikor, de már jártam erre. Ismerem az utat a mocsáron át. Amelyik elvezet... — megnyalta kiszáradt ajkát.

— Elvezet egy gonosz megszállta romvárosba? — kérdezte Tanis sötéten, látván, hogy a síkföldi küszködik a mondat befejezésével.

— Xak Tsarothba! — suttogta Raistlin.

— Hát persze! — morfondírozott Tanis. — így már világos! Hát hová is mennénk, hogy megfejtsük ennek a pálcának a titkát, ha nem oda, ahol kaptad?

— Méghozzá azonnal indulnunk kell! — erősködött Raistlin. — Ma éjfél előtt föltétlen oda kell érnünk!

A síkföldi vette át a vezetést. Szilárd talajra lelt a fekete iszapban, és libasorba állítva társait, letért velük az útról, egyre messzebb hatolva be a mocsárba. Vaskarom fák emelkedtek ki a vízből, gyökereik láthatóan mélyen a sár alatt kígyóztak. Ágaikról liánok csüngtek alá, keresztbe-kasul átfonva a keskeny ösvényt. A pára összesűrűsödött körülöttük. Hamarosan nem láttak egy-két lépésnyinél messzebb. Csak csigalassúsággal haladhattak előre, minden egyes lábhelyet gondosan kitapogatva. Egyetlen rossz mozdulat és máris belezuhannak a bűzös kátyúba, amelynek áporodott gőzei ott terjengtek körülöttük. A mocsár sötét vizében egyszer csak még ez az ösvény is véget ért.

— És most, merre tovább? — kérdezte Caramon gyászosan.

— Erre — mutatott előre Zúgószél. Egy fáról vastag kötelekké összesodort liánokból szőtt, kezdetleges függőhíd lógott. Úgy feszült a víztükör fölé, mint valami pókháló.

— Hát ezt meg ki csinálta? — álmélkodott Tanis.

— Nem tudom — felelte Zúgószél. — De mindenütt felbukkannak az ösvényen, ahol járhatatlanná válik az út.

— Nem megmondtam nektek, hogy Xak Tsaroth nem maradt lakatlan? — suttogta Raistlin.

— Nos, azt hiszem, nem kell lemondanunk az istenek ajándékáról — vélekedett Tanis. — Legalább úsznunk nem kell! A függőhídon való átkelés egyáltalán nem volt kellemesnek mondható. A liánokat nyálkás zuzmó borította, ami veszedelmessé tette rajtuk a járást. A szerkezet ijesztően ingott, amint hozzáértek és mozgása szabálytalanná vált, ha rá is lépett valaki. Szerencsésen átjutottak rajta, s egy rövidke szakasz után máris egy újabb híd következett. Alattuk és körülöttük pedig mindig az a fekete víz, amelyből különös szemek meredtek rájuk éhesen. Azután elérkeztek oda, ahol sem szilárd talaj, sem függő liánhíd nem volt már, csak a nyálkás pocsolya.

— Nem nagyon mély — dünnyögte Zúgószél. — Gyertek utánam. Csak oda lépjetek, ahova én.

És a síkföldi lépett egyet, azután még egyet, lábával tapogatva az utat. A többiek szorosan a nyomában, szemüket le nem véve a víztükörről. Utálkozva és ijedten nézték, amint ismeretlen, sosem látott lények kerülgették a lábukat. Amikor ismét szárazabb részre értek, lábuk szárát vastagon borította a nyalka. Valamennyien fulladoztak a bűztől. Ez az utolsó útszakasz volt talán a legundorítóbb. A dzsungelbozót azonban nem volt annyira sűrű, így néha még a napot is megpillanthatták, amint sápadtan világít a zöldes ködfátyolon keresztül.

Minél északabbra jutottak, annál szilárdabbá vált talpuk alatt a föld. Délben, amikor egy ősöreg tölgyfa alatt egy kis száraz földdarabot talált, Tanis pihenőt rendelt el. A társaság letelepedett és ebéd közben reménykedve arról csevegtek, hogy végképp maguk mögött hagyták a mocsarat. Csak Aranyhold és Zúgószél nem szólt egy szót sem. Kova ruhájából még mindig facsarni lehetett a vizet. Átfázva reszketett és ízületi fájdalmai miatt siránkozott. Tanis aggódott is miatta. Tudta, hogy a törpe hajlamos a reumára és emlékezett rá, mennyire tartott tőle, hogy lelassítja haladásukat. Megbökdöste és egy percre félreintette a surranót.

— Tudom, hogy van valami az egyik bugyrodban, ami kiűzheti hideget a törpe csontjaiból, ha érted, mire gondolok — mondta neki szelíden.

— Hát persze, Tanis — felelte a surranó, ragyogó képpel. Lázas keresésbe kezdett. Először az egyik, utána egy másik zsákocskában matatott és végül előkotort egy ezüstösen csillogó palackot. — Pálinka! Otik legjobb főzetéből!

— Alig hiszem, hogy fizettél is érte — mondta Tanis vigyorogva.

— Kifizetem! — felelte a surranó sértődötten. — Amint legközelebb arra járok.

— Hát persze — veregette meg a vállát Tanis. — Adjál belőle Kovának! De ne túl sokat! — intette. — Csak éppen annyit, hogy felmelegedjen egy kicsit.

— Rendben. És mi vezetjük majd a sort... mi, a nagy harcosok. — Tass vihogva szökdécselt oda a törpéhez, mialatt Tanis visszatért a csapathoz. Némán csomagolták el az ebéd maradványait és készülődtek a továbbinduláshoz. Azt hiszem, mindnyájan hasznát vennénk egy kortynak Otik legjobb főzetéből, gondolta magában a félelf. Aranyhold és Zúgószél egész délelőtt egy szót sem szólt egymáshoz. Rossz hangulatuk mindenkire rátelepedett. Tanisnak semmi sem jutott az eszébe, amivel enyhíthette volna a két szerencsétlen szenvedését. Csak abban reménykedhetett, hogy az idő majd begyógyítja a sebeiket.