Az őszi alkony sárkányai

— Hát ér ennyit? Hogy a népem az életét áldozza érte? — kérdezte Aranyhold, kifejezéstelenül meredve a jellegtelen, barna pálcára. Az éjszaka során a lány mintha megöregedett volna. Szeme alatt szürke karikák éktelenkedtek. Senki sem válaszolt neki, mindenki megtörtén hallgatva nézett a távolba. Zúgószél váratlanul fölkelt és elindult a fák közé. Aranyhold utánanézett, aztán tenyerébe temette az arcát és némán sírva fakadt. — Önmagát vádolja — ingatta a fejét. — És én nem segítek rajta. Pedig nem az ő hibája volt!

— Ebben senki sem hibás — mormolta lassan Tanis a lány mellé lépve. Kezét a vállára tette, mint aki így akarja megnyugtatni. — Mi sem értjük az egészet. Csak megyünk tovább, hogy Xak Tsarothba érjünk, hátha ott megtudjuk majd a választ.

Aranyhold bólintott, megtörölte a szemét, mélyet sóhajtott és kifújta az orrát a Tasslehoff által elővarázsolt zsebkendőbe.

— Igazad van — mondta nagyot nyelve. — Atyám szégyenkezne miattam. Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy... én a Főnök Lánya vagyok.

— Nem! — hangzott föl Zúgószél mély hangja a fák árnyékából, ahol eddig szótlanul álldogált. — Te vagy immár a Főnök.

Aranyhold lélegzete elakadt. Fölállt és tágra nyílt szemmel meredt Zúgószélre. — Lehet, hogy én vagyok... — csuklott el a hangja —, de nincs semmi értelme. A népünk halott.

— Láttam nyomokat — mondta Zúgószél. — Néhányan mégis elmenekültek. Biztosan a hegyekbe húzódtak vissza. Majd visszajönnek, és te leszel az uralkodójuk!

— A népünk... mégis él tehát! — Aranyhold arca fölragyogott.

— Nem sokan maradhattak. Meglehet, már senki. Attól függ, hogy a sárkányfattyak üldözőbe vették-e őket a hegyekben. — Zúgószél megvonta a vállát. — Mégis, most már te vagy az uralkodójuk — hangjába keserű íz vegyült —, és én a Főnök férje leszek!

Aranyhold összerándult, mintha megütötte volna. — Nem, Zúgószél — mondta halkan —, már mondtam... beszéltünk róla...

— Beszéltünk? — vágott közbe a férfi. — Éppen a múlt éjjel gondolkodtam rajta. Oly sok éve már, hogy elmentem. Gondolatban mindig veled voltam... mint asszonyommal. Nem tudhattam... — nyelt egyet, majd mélyet sóhajtott —, hogy Aranyholdtól mentem el, és a Főnök Lányához tértem vissza.

— Nekem talán volt más választásom? — kiáltott föl Aranyhold haraggal. — Apám beteg volt. Nekem kellett uralkodnom, különben Loreman igazzá le a törzset. Hát tudod te, mi az, a Főnök Lányának lenni? Minden étkezésnél gyanakodni, nem éppen ez a falat-e a mérgezett? Nap mint nap keservesen kotorni össze a pénzt a kincstárban a harcosok zsoldjára, hogy Loremannak ne legyen ürügye a hatalom átvételére! És mindig a Főnök Lányaként kellett viselkednem, miközben atyám csak ült magában, folyt a nyála és motyogott. — Hangját elfojtották feltörő könnyei.

Zúgószél csak hallgatta, arca rideg volt, rezzenéstelen. Egy pontra bámult, valahol Aranyhold feje fölött. — Indulnunk kellene — jelentette ki hűvösen. — Hamarosan megvirrad.

A társaság csupán néhány mérföldet tett meg az elhanyagolt régi úton, amikor az szó szerint levetette magáról őket, egyenesen egy mocsárba. Azt már észrevették, hogy a talaj egyre ingoványosabbá válik és a hegyek magas fái csenevész suhángoknak adják át a helyüket. Furcsa, göcsörtös fatörzsek jelentek meg az út mellett. Fojtó köd nyelte el a napot, még a levegő is alig volt belélegezhető. Raistlint megint elkapta a köhögés. Zsebkendőt szorított a szájára. Csak imbolyogtak ott, a régi út meglazult kövein, vigyázva, hogy bele ne essenek a mellette húzódó ingoványba.

Kova elöl ballagott Tasslehoff társaságában, amikor a törpe hirtelen nagyot ordított és eltűnt a mocsárban. Csak a feje kandikált ki belőle.

— Segítség! A törpe! — rikoltotta Tass, mire mind odarohantak.

— Húz lefelé! — csapkodta Kova kétségbeesetten a bűzös, fekete iszapot.

— Maradj nyugodtan! — mondta Zúgószél. — Éppen egy nyelőlápba pottyantál. Ne menj utána! — figyelmeztette Sturmot, aki már-már utána vetette magát. — Mindketten belefulladtok! Kerítsetek egy ágat!

Caramon megragadott egy csenevész fácskát, teleszívta magát levegővel, felnyögött és megrántotta. Hallották a gyökerek recsegését, amint a nagydarab harcos tövestől kitépi a fát. Zúgószél lehasalt a meredély szélére és lenyújtotta a husángot a törpének. Kova, akit már csaknem az orra hegyéig elborított a nyálkás iszap, utána kapott és végül megragadta. Amikor Caramon kihúzta a fát a nyelőlápból, a törpe sárcsomóként csüngött rajta.

— Tanis! — rángatta meg a surranó a félelf ruháját és előre mutatott. Egy óriáskígyó, legalább olyan vastag, mint Caramon karja, siklott a sárban pontosan oda, ahol az imént még a törpe fuldokolt.

— Ezen nem tudunk átkelni — legyintett Tanis a mocsárra. — Talán vissza kellene fordulnunk.

— Nincs rá idő — mondta halkan Raistlin és homokóraszeme megvillant.

— Másik út nincs — tette hozzá Zúgószél. Hangja különösen csengett. — Egyébként átjuthatunk... ismerek egy ösvényt.

— Hogyan? — fordult hozzá Tanis. — Mintha azt mondtad volna, hogy...