Az őszi alkony sárkányai

— De hol vagyunk? — ismételte meg kérdését zavartan a félelf. — És hol vannak a többi pegazusok?

— Hazaküldtem őket. Csak én maradtam itt, hogy az álmotokat vigyázzam. Most, hogy fölébredtél, nekem is vissza kell térnem. — A pegazus komoran Tanis szemébe nézett. — Nem tudom, mi hozta Krynnre ezt a nagy csapást. De abban biztos vagyok, hogy nem te és nem a te társaid...

Ezzel kiterjesztette hatalmas szárnyát.

— Várj! — kiáltotta Tanis, nehézkesen talpra állva. — Mi... A pegazus a levegőbe emelkedett, két kört tett fölötte, azután eltávozott, sebesen szárnyalva nyugat felé.

— Miféle csapás? — motyogta magában Tanis. Fölsóhajtott és körülnézett. Társai, különböző pózokba merevedve, mélyen aludtak körös-körül a fűben. Maga is megvizsgálta a látóhatárt, igyekezve visszanyerni érzékeit. Pirkad, állapította meg magában. A nap fénye éppen kibontakozóban volt keleten. Egy sík préri közepén állt. Sehol egy árva fa, csak a hullámzó fűtenger, ameddig ellátott.

Azon töprengve, miféle fölfordulásra utalhatott a pegazus ott keleten, Tanis leült, hogy végignézze a napkeltét és megvárja, hogy társai fölébredjenek. Különösképpen nem izgatta, hol is van, hiszen biztos volt benne, hogy Zúgószél ennek a vidéknek minden fűszálát ismeri. Kelet felé nézve kinyújtózott hát a lejtőn, és most sokkal kipihentebbnek érezte magát e különös álom után, mint bármely más átaludt éjszakája után.

Hirtelen fölült. A pihentség érzése eltűnt belőle. Valami szorongás markolta meg a torkát, műit egy láthatatlan kéz. A távolban a friss, reggeli napsugarakkal szemben sűrű, koromfekete füstoszlopok kanyarogtak az ég felé. Tanis talpra szökkent. Odaszaladt Zúgószélhez, gyengéden megrázta, hogy Aranyholdat fel ne ébressze közben.

— Pszt! — suttogta Tanis, ujját figyelmeztetően az ajkára téve és az alvó lány felé biccentve, amint Zúgószél álmos tekintettel fölnézett rá. A félelf sötét arckifejezése láttán a síkföldi szeméből nyomban kiszállt az álom. Nyugodtan talpra állt és körülpillantva megindult Tanis mellett.

— Mi történt? — suttogta. — Hiszen Abanasia síkságán vagyunk. Még jó félnapijárásnyira a Keleti Lánchegységtől. Az én falum ott van keletre...

Hirtelen megtorpant, amint Tanis szó nélkül kelet felé mutatott. Aztán szaggatott, mélyről fakadó kiáltást hallatott, amint megpillantotta az ég felé bodorodó füstfelleget. Aranyhold fölriadt a kiáltásra. Fölült, álmosan ránézett Zúgószélre, majd riadalom villant a szemében. Megfordult és követte a férfi elszörnyedt pillantását.

— Nem! — nyögte. — Neem! — sikoltotta aztán. Hirtelen fölpattant és kezdte összekapkodnia holmiját. Sikoltására a többiek is fölébredtek.

— Mi történt? — ugrott talpra Caramon.

— Az ő falujuk — mondta Tanis csöndesen, kezével a távolba mutatva. — Ég! Úgy látszik, azok a seregek gyorsabban mozognak, mint gondoltuk.

— Nem! — szólt közbe Raistlin. — Emlékezz rá, azok a sárkányfattyú csuhások emlegették, hogy a pálca útját egy síkföldi faluig követték nyomon.

— A népem — motyogta Aranyhold és elhagyta minden ereje. A füstfelhőre meredve Zúgószél karjába hanyatlott. — Az apám...

— Jobb lesz, ha máris indulunk — nézett körül Caramon izgatottan. — Olyan föltűnőek vagyunk itt, akár a gyémánt egy cigány táncosnő köldökében.

— Igazad van — bólintott Tanis. — Innen minél hamarabb el kell tűnnünk.

— De hová menjünk? — kérdezte Zúgószél.

— Que-shuba — vágta rá Aranyhold, visszafojtva hangjának remegését.

— Útba esik. A Keleti Lánchegység éppen a mi falunkon túl húzódik. — És máris megindult a magas fűben. Tanis Zúgószélre nézett...

— Marulina! — szólt a síkföldi a lány után. Előrefutott és megragadta Aranyhold karját. — Nik pat-takh merilar! — mondta keményen.

Aranyhold fölnézett rá. Szeme kék volt és hideg, akár a hajnali égbolt.

— Nem! — jelentette ki határozottan. — Én a falunkba megyek! Mi vagyunk a hibásak, ha bármi baja esett. Az sem érdekel, ha ezrével várnak rám ott azok a szörnyetegek. Elpusztulok a népemmel együtt, ahogy máris meg kellett volna tennem. — Hangja elgyöngült.

Ezt látván Tanis szíve összeszorult a fájdalomtól.

Zúgószél átkarolta kedvesét és együtt indultak meg a fölkelő nap felé.

Caramon megköszörülte a torkát. — Remélem találkozom vagy ezer olyan micsodával — mormolta, rendbe szedve saját maga és fivére csomagját.

— Hohó! — kiáltotta meglepetten. — Tele vannak élelemmel! Jó pár napra elég! És a kardom is itt van a hüvelyében.

— Legalább egy valami van, amire nem lesz gondunk — jegyezte meg Tanis sötéten. — És te jól vagy, Sturm?

— Igen — felelte a lovag. — Sokkal jobban érzem magam e különös álom után.

— Akkor jól van. Induljunk. Kova, hol van Tass? — fordult meg Tanis és majdnem fölbukott a surranóban, aki közvetlenül mögötte állt.

— Szegény Aranyhold! — sajnálkozott Tass.

A félelf megveregette a vállát. — Lehet hogy nem is olyan súlyos a helyzet, mint gondoljuk. — Ő is megindult a síkföldiek után a hersegő fűben.

— Lehet, hogy a harcosok elűzték őket és azok ott győzelmi máglyák.