Az őszi alkony sárkányai

Tasslehoff, aki jó pár évet töltött el Raistlin társaságában, rögtön fölismerte, hogy az a sárkányfattyú éppen varázslással van elfoglalva. Hason fekve és abroncsbotját szorítva a kezében, a surranó kiszámította, hogy mindössze másfél másodperce van a szükséges döntés meghozatalára. A törpe fuldokolva csépelte a vizet odalent. Tőle alig arasznyira a teremtmény már-már befejezte a varázslást. Tass úgy döntött, hogy bármi más jobb, mint a mágia fogsága, így hát mély lélegzetet vett és levetette magát a fatörzsről.

— Tanis! Csapda!

— Hogy a fene! — káromkodott Caramon, amikor a surranó hangja elérte őket.

Valamennyien nekilódultak a hang irányába, átkozva és gyalázva az útjukat álló ágakat és liánokat. A sűrűségen áttörve megpillantották a leszakadt vaskaromfa-hidat. Az árnyékból négy sárkányfattyú rontott elő, hogy elállja az útjukat.

Az egész társaságot hirtelen olyan sötétség borította el, hogy saját kezüket sem látták, nem is beszélve társaikról.

— Varázslat! — hallotta meg Tanis Raistlin szisszenését. — Ezek értenek a mágiához. Állj félre, te nem bírhatsz el velük!

Ekkor Tanis fülét megütötte a varázsló elkeseredett kiáltása.

— Testvér! — üvöltötte Caramon. — Hol... jaj! — csak egy nyögés hallatszott és egy hatalmas test puffanása a földön. Tanis meghallotta a sárkanyfattyak monoton varázsige-mormolását. Miközben a kardjához kapott, hirtelen tetőtől talpig beborította valami ragacsos, nyúlós anyag, egyszerre eltömve orrát és száját. Minél jobban próbált kiszabadulni, annál inkább belegabalyodott a ragacsba. Hallotta, amint Zúgószél keservesen káromkodik mellette, Aranyhold fölsikolt, Sturm hangja elfullad... és ekkor magába fogadta a jótékony ájulás, vagy annak előszele. Tanis térdre rogyott, még mindig küzdve a karját törzséhez tapasztó, pókhálószerű valamivel. Ám egy pillanat múltán elvágódott a földön és természetellenes álomba merült.

14 A sárkányfattyak foglyai

Tasslehoff ott feküdt a földön és levegő után kapkodott, de közben a sárkányfattyakat leste, akik épp nekiláttak eszméletlen társai elhurcolásának. A surranó egy mocsárszéli bokor mögött rejtőzködött. Mellette ott hevert az ájult törpe. Tass szánakozva nézte a barátját, de nem volt más választása. Rémületében Kova őt is berántotta a jéghideg vízbe, és ha nem vágja fejbe az abroncsbotjával, egyikük sem merül föl többé élve. Kivonszolta hát a kábult törpét a mocsárból és vigyázva elrejtette a bokor alá.

Tasslehoff tehetetlenül nézte, amint a teremtmények erős pókhálóhoz hasonló varázsszövedékbe burkolják a barátait. Mindnyájan eszméletlennek... sőt halottnak... látszottak, mivel nem védekeztek és nem harcoltak. A surranó keserűen még mulatott is rajta, ahogy a sárkányfattyak megpróbálták megkaparintani Aranyhold pálcáját. Nyilvánvalóan fölismerték, mert ott brekegtek fölötte torokhangú nyelvükön és ujjongva mutogattak rá. Egyikük... föltehetően a vezérük... kinyújtotta a kezét, hogy fölvegye. Kékes fény villant. A sárkányfattyú fájdalmasan felüvöltött, föllé ugrált a parton, és Tass véleménye szerint csöppet sem szalonképes szavakat ordibált. A vezérnek végül zseniális ötlete támadt. Aranyhold csomagjából előhúzott egy prémtakarót és leterítette a földre. Aztán fogott egy faágat és segítségével a takaróba hengergette a pálcát, majd győzelemittas pofával fölkapta. A többi sárkányfattyú a surranó társait emelte vállára és megindult velük valahová. Pár fullajtárjuk a társaság csomagjait és fegyvereit cipelte utánuk.

Amikor a menet elvonult a rejtőzködő surranó orra előtt, Kova váratlanul fölmordult és fészkelődni kezdett. Tass tenyerét a törpe szájára szorította. A sárkányfattyak szerencsére nem hallották még és továbbvonultak. Tass jól látta magatehetetlen barátait a fogyatkozó alkonyi fényben. Mintha mély álomba merültek volna. Caramon még horkolt is. A surranó visszaemlékezett Raistlin álomvarázslatára, s úgy vélte, hogy ezek az ocsmány lények is valami ilyesmit műveltek a társaival.

Kova ekkor ismét fölhorkant. A sor végén poroszkáló sárkányfattyú megállt és bekukkantott a bokrok közé. Tass megmarkolta abroncsbotját és a törpe feje fölé emelte... csak úgy, minden esetre számítva, de szerencsére nem volt rá szükség. A teremtmény megvonta a vállát, motyogott valamit és a távolodók után eredt. Tass megkönnyebbülten fölsóhajtott és levette kezét a törpe szájáról. Kova szaporán pislogva nyitotta ki a szemét.

— Mi történt? — nyögte, sajgó fejét tapogatva.

— Leestél a hídról és beverted a kobakodat egy tuskóba — füllentette Tass.

— Tényleg? — nézett rá Kova gyanakvón. — Nem emlékszem rá. Csak arra emlékszem, hogy egy ilyen sárkánymicsoda közeledett felém, én meg belepottyantam a vízbe...

— Márpedig így volt, ne vitatkozz! — hadarta Tass és fölállt. — Tudsz járni?

— Már hogyne tudnék! — méltatlankodott a törpe. Ő is fölkelt. Kissé bizonytalanul, de azért egyenesen állt. — Hol vannak a többiek?

— A sárkányfattyak elfogták és elhurcolták őket.

— Mindenkit? — tátotta el a száját Kova. — Csak úgy, simán?