Az őszi alkony sárkányai

— Megvagyok — mondta Tanis, amint meg tudott szólalni. — Hol vagyunk? — nézett körül. — Mindenki itt van? Nem sebesült meg senki?

— A sárkányfattyak táborában vagyunk — mondta Sturm és talpra segítette a félelfet. — Tasslehoff és Kova hiányzik, Raistlin megsebesült.

— Súlyosan? — kérdezte Tanis, Sturm komor arckifejezése láttán.

— Háát, nincs éppen jól — felelte a lovag.

— Mérgezett dárda — morogta Zúgószél. Tanis a síkföldi felé fordult, s közben első ízben vette szemügyre börtönüket. Egy bambuszketrecbe voltak bezárva. Görbe kardjukat kivonva sárkányfattyú őrök álltak odakint. A ketrectől kissé távolabb társaik százai nyüzsögtek a tábortűz körül. És a máglya fölött...

— Igen — mondta Sturm, Tanis döbbent tekintetére válaszul. — Egy igazi sárkány. Még egy gyermekmese. Raistlin csuklana a kárörömtől.

— Raistlin... — Tanis odalépett a ketrec sarkában köpenyébe burkolózva heverő mágushoz. Az ifjú varázslót emésztette a láz, s közben hideglelősen reszketett. Aranyhold térdelt mellette, és tenyerét homlokára téve hátrasimította fehér haját. Raistlin eszméletlen volt. Feje meg-megrándult, különös szavakat mormolt, néha érthetetlen utasításokat kiáltott. Caramon, majdnem olyan sápadt arccal, mint az övé, ott kuporgott mellette. Tanis kérdő pillantására Aranyhold megrázta a fejét, szomorú, tágra nyílt szeme visszatükrözte a tűz fényét. Zúgószél is odalépett hozzájuk és megállt Tanis mellett.

— Aranyhold ezt húzta ki a nyakából — mutatott föl óvatosan az ujjal közé csippentve egy tollakkal díszített, kis hajítódárdát. Nem igazán szeretettel, hanem inkább némi sajnálattal nézte a sebesült varázslót. — Ugyan, ki a megmondhatója, miféle méreg emészti a vérét?

— Ha velünk lenne a pálca! — sóhajtotta Aranyhold.

— Igaz is! — kapta föl a fejét Tanis. — Hol van?

— Ott — mondta Sturm, keserű fintorral kimutatva a ketrecből. Tanis a tolongó sárkányfattyak közötti réseken keresztül meglátta a fekete sárkány előtt, az Aranyhold takaróján heverő varázsbotot.

A félelf dühödten megragadta a ketrec egyik rúdját. Talán kitörhetnénk — fordult Sturmhoz. — Caramon szétzúzhatná ezt, akár valami szalmaszálat.

— Még Tasslehoff is könnyűszerrel boldogulna vele, ha itt lenne. És utána már csak pár száz ilyen förtelmes alakkal kellene elbánnunk, a sárkányról nem is beszélve — jegyezte meg Sturm keserűen.

— Jól van, jól van, ne szomoríts még ezzel is — sóhajtotta Tanis. — Van valami sejtelmetek róla, mi történhetett Tassal és Kovával?

— Zúgószél azt mondja, hogy valami csobbanást hallott, rögtön Tass figyelmeztető kiáltása után. Ha volt egy kis szerencséjük, akkor lepottyantak a fatörzsről és elrejtőztek a mocsárban, hacsak... — de Sturm nem fejezte be a gondolatot.

A tűz bántó fénye ellen Tanis becsukta a szemét. Fáradt volt... belefáradt a harcba, az öldöklésbe, a szennyes mocsár leküzdésébe. Vágyakozva gondolt rá, hogy hanyatt dől és megvárja, míg ráereszkedik az álom. Ehelyett szemhéja fölpattant, maga odalépett a ketrec falához és megrázta a rácsot. Az egyik strázsa fölemelt karddal fordult felé.

— Beszélsz köznyelven? — kérdezte tőle Tanis, Krynn legdurvább, legközönségesebb nyelvjárásán.

— Beszélek... méghozzá úgy tűnik, nálad sokkal jobban, elf csirkefogó. Mit akarsz? — vicsorgott rá a sárkányfattyú.

— Az egyik társam megsebesült. Azt kérem, hogy lássátok el a sebét... adjátok be neki a dárdaméreg ellenszerét!

— Miféle méreg? — kukkantott be a ketrecbe a sárkányfattyú. — Ja, persze, a varázslótok! — a teremtmény mély torokhangon fölgurgulázott... alighanem nevetésnek szánta a dolgot. — Rosszul van, igaz? Hát persze, a méreg gyorsan hat. De nem tűrhetünk meg senkit, aki ért a mágiához. Csöppet se aggódj azonban, nem marad egyedül, mindnyájan hamarosan csatlakoztok hozzá. A végén majd irigyelni fogjátok... a ti halálotok ugyanis korántsem lesz ilyen gyors és könnyű!

Ezzel a sárkányfattyú hátat fordított neki, valamit vakkantott a társának és karmos hüvelykujjával a ketrec felé bökött. Mindketten hörgő hangon fölröhögtek. Tanist elfogta az undor és a düh, hát inkább visszafordult Raistlinhez. A varázsló állapota gyorsan rosszabbodott. Aranyhold a nyakára tette a kezét, úgy akarta kitapintani a szívverését, de csak szomorúan ingatta a fejét. Caramon keservesen felnyögött, aztán az odakint vihorászó és trécselő sárkányfattyakra esett a pillantása.

— Caramon! Megállj! — ordította Tanis, de elkésett.

A termetes harcos egy sebzett vadállat üvöltésével vetette magát őrzőik felé. A bambuszrács szilánkjaira hullott szét előtte, apró szálkái belefúródtak a bőrébe. Az öles vágyától szinte tébolyult Caramon ügyet sem vetett rá. Tanis útját akarta állni, amint elrohant előtte, de Caramon olyan könnyedén taszította félre, mint a medve az alkalmatlankodó legyet.

— Meghibbantál, Caramon? — kiáltotta Sturm, és Zúgószéllel együtt szintén belecsimpaszkodott, de a feldühödött harcos magával ragadta őket.