Az őszi alkony sárkányai

— Abyss összes mélységére, odanézzetek! — kiáltotta Kova elakadó lélegzettel.

Caramon éppen időben fordult meg, hogy láthassa, amint a hatalmas, fekete sárkánybábu fejjel előre belezuhan a tábortűzbe. Lángoló fadarabok röppentek a levegőbe és szikraesővel terítették be a tábort. A sárkányfattyak füstölgő bambuszkunyhói most nagy lobogással lángra kaptak. Az álsárkány még egy utolsó kétségbeesett üvöltést hallatott és maga is meggyulladt.

— Tasslehoff! — ordította Kova —... az a nyavalyás surranó ott van benne! — Mielőtt Caramon elkaphatta volna, a törpe vadul berohant a lángoló sárkánytáborba.

— Caramon... — motyogta ekkor Raistlin, mire a harcos térdre ereszkedett fivére mellett. A varázsló még holtsápadt volt, de tekintete már kitisztult. Nagy nehezen fölült, hátát Caramonnak vetette és döbbenten nézte a dühöngő tűzvészt.

— Mi történik ott?

— Nem tudom biztosan — motyogta a harcos —, Tasslehoff egyszer csak sárkánnyá változott, azután teljesen összekuszálódtak a dolgok... de te csak pihenj! — Kivont karddal meredt a füstbe, készen a sárkányfattyak támadásának fogadására.

De azok nem sokat törődtek foglyaikkal. Az apróbb termetűek páni félelemben menekültek az erdőbe, amikor hatalmas sárkányistenük lángra lobbant. Néhány nagyobb termetű és a többieknél látnivalóan értelmesebb, csuhás sárkányfattyú elkeseredetten próbált valami rendet teremteni a körös-körül dúló eszeveszett fölfordulásban. Sturm kardjával vágott magának véres utat az ellenállást nem tanúsító teremtmények között. Éppen kiért a tisztás szélére a bambuszketrec közelében, amikor Kova nyargalt el mellette, egyenesen az égő tábor felé.

— Hé! Hová a... — ordított utána a lovag.

— Tass... benne a sárkányban — lihegte a törpe futtában.

Amikor Sturm megfordult, látta, amint a nagy, fekete műsárkány testéből magasba törnek a lángok. A gomolygó, sűrű füst beborította az egész tábort... a párás, bűztől terhes mocsári levegőben nem tudott fölszállni. Újabb szikraeső zúdult alá, amint a lángoló sárkány darabjai szétszóródtak a kunyhók között. Sturm félreugrott, leverte a ruhájára hullott parázsszemeket és Kova után rohant. Könnyűszerrel utolérte a kurta lábú törpét.

— Kova! — lihegte, és megragadta a törpe karját. — Semmi értelme! Abban a szörnyű kemencében senki sem maradhatott volna életben... vissza kell mennünk a többiekhez...

— Eressz! — bömbölte Kova olyan indulattal, hogy Sturm meglepetésében csakugyan elengedte, s a törpe tovább rohant a lángoló sárkány felé. Sturm sóhajtva utána vetette magát, a füsttől megeredő könnyeit törölgetve.

— Tasslehoff Fúróláb! Te gyagyás surranó! — bömbölte Kova —, hol vagy? Semmi válasz. — Tasslehoff! Ha ezt a szökést elrontod, én agyoncsaplak! Csinálj már valamit! — a füst és a tehetetlen düh által előcsalt könnyek végigcsurogtak az üvöltöző törpe arcán.

Iszonyatos volt a hőség. Égette Sturm tüdejét, és a lovag tisztában volt vele, hogy ha tovább ott maradnak, maguk is odavesznek. Keményen megragadta a törpét, készen arra, hogy szükség esetén akár le is üti, amikor váratlanul valami mozgást észlelt a tűz fészkének közelében. Megtörölte a szemét, hogy jobban lásson.

Ott hevert előtte a lángoló testű sárkány, feje még mindig ott lifegett hosszúra nyúlt nyakán. Maga a fej még nem égett, de a tűz már lassan-lassan elérte nyakának tövét, s a feje felé tartott. Ekkor Sturm másodszor is észlelte mozgást.

— Kova! Odanézz! — kiáltotta Sturm és odarohant a sárkányfejhez, nyomában a trappoló törpével. A sárkány szájából két, világoskék nadrágba bújtatott, vékony, kétségbeesetten kapálódzó láb lógott ki.

— Tass! — üvöltötte Sturm —, gyere ki! Mindjárt a feje is meggyullad!

— Nem tudok! Beszorultam! — hallatszott tompán odabentről.

Sturm csak bámulta a sárkányfejet, s közben lázasan azon töprengett, miként szabadíthatná ki a surranót. Kova ezalatt egyszerűen megragadta és erősen megrántotta Tass lábát.

— Auuú! Állj! — visította a szerencsétlen.

— Nem megy! — szuszogta a törpe. — Erősen beszorult!

A pokoli tűz közben már csaknem elemésztette a nyakat.

Sturm kardot rántott: — Levághatom a fejét — mondta Kovának —, de az elég kockázatos. — Fölbecsülte a surranó testének hosszúságát, megpróbálta bemérni, hol lehet a feje, remélte, hogy a kezét nem nyújtja fölfelé és pallosát a sárkány nyaka fölé emelte.

Kova becsukta a szemét.

A lovag mély levegőt vett és minden erejét összeszedve lesújtott, elválasztva a fejet a nyak maradékától. A surranó felüvöltött odabent, de Sturm nem tudhatta, hogy fájdalmában, vagy csak az ijedtségtől.

— Húzd! — ordította a törpének.

Kova megragadta és a tűztől távolabb vonszolta a fejet. Hirtelen magas, sötét alak bukkant föl mellettük a füstből. Sturm kardját ütésre emelve megpördült, de megkönnyebbülten látta, hogy Zúgószél az.

— Mit mű... — bámult a síkföldi a sárkányfejre, rémülten gondolva rá, hogy tán mindkét barátja megbolondult.

— A surranó beleszorult! — kiáltotta oda neki Sturm. — Itt nem szedhetjük szét ezt a vacakot, a sárkányfattyak gyűrűjében. El kell...