Az őszi alkony sárkányai

— Igen — felelte a síkföldi nehéz szívvel —, méghozzá seregnyi karmos láb nyoma vezet egyenesen északnak, vagyis a romváros felé.

— Ez a romvidék, ahol azt a pálcát kaptad? — kérdezte Tanis alig hallhatóan.

— És ahol fekete szárnyakon röpdös a halál — tette hozzá Zúgószél. Becsukta a szemét és kezét lassan végighúzta az arcán, azután nehezen, szaggatottan fölsóhajtott: — Nem tudom biztosan, nem emlékszem... és mégis félek, nem tudom, miért.

Tanis Zúgószél karjára tette a kezét. — Tudod, az elfeknek van egy régi mondása: “csak a halottak nem ismerik a félelmet”.

Zúgószél teljesen váratlanul azzal lepte meg, hogy megragadta a kezét:

— Eddig sohasem ismertem elfet — mondta. — Az én népem nem bízik meg bennük, szerintük az elfek mit sem törődnek Krynnel és az emberekkel, de most már azt hiszem, hogy az enyéim bizonyára tévedtek. Örülök, hogy megismertelek Qualinosti Tanis, és a barátomnak tekintelek.

Tanis eléggé jól ismerte a síkföldi szokásokat ahhoz, hogy tudja: e szavaival azt is kijelentette, hogy minden áldozatra kész érte... akár az élete árán is. A síkföldiek számára a barátság mindig ünnepélyes fogadalmat jelentett.

— Én is a barátomnak tekintelek, Zúgószél — válaszolta hát —, Aranyholddal együtt a barátaim vagytok.

Zúgószél Aranyhold felé fordult, aki ott állt a közelükbe a pálcára támaszkodva, csukott szemmel, arcán a kimerültség és a fájdalom kifejezésével. A síkföldi arcvonásait meglágyította az együttérzés, de vonásai rögtön ismét megkeményedtek: arca felöltötte a büszkeség rideg álarcát.

— Xak Tsaroth már nincs messze — jelentette ki hűvösen —, ezek a lábnyomok pedig elég régiek. — Ezzel megindult a dzsungelbe vezető ösvényen. Rövid idő múltán az észak felé haladó erdei csapás hirtelen macskaköves úttá változott a talpuk alatt.

— Jé, egy utca! — kiáltott föl Tasslehoff.

— Xak Tsaroth külvárosa — lihegte Raistlin.

— Legfőbb ideje — nézett körül Kova elszörnyedve. — Micsoda fölfordulás! Ha az a bizonyos legnagyobb ajándék itt van valahol, akkor alaposan elrejthették.

Tanis egyetértett a törpével... még életében nem látott ilyen lehangoló helyet. Továbbhaladva a széles, kikövezett utcán, hamarosan tágas, szintén köves udvarra jutottak. Keleti oldalán négy magas kőoszlop meredezett magában, nem tartva semmit... a hajdani épület romokban hevert körös-körül. A térség közepén körülbelül négylábnyi magas, ép, gyűrű alakú kőfal emelkedett. Közelebbről megszemlélve Caramon kijelentette, hogy kút lehetett valaha.

— Méghozzá jó mély... és milyen büdös! — tette hozzá, fölé hajolva.

A kúttól északra állt az egyetlen épület, amely látszólag épen vészelte át a katasztrófát. Mesteri kezek emelték sima fehér kövekből, magas, karcsú oszlopok támasztották alá. A holdfényben megcsillant nagy, kétszárnyú aranykapuja.

— Ez az ősi istenek temploma volt — motyogta Raistlin inkább csak magának, mint társainak, de a közelében álló Aranyhold meghallotta fojtott suttogását.

— Templom? — kérdezte a lány, tekintetét az épületre emelve. — Milyen szép! — Különös bűvöletben közelebb sétált hozzá.

Tanis és a többiek átvizsgálták a környéket, de több sértetlen épületet nem találtak. Bordás kőoszlopok hevertek a földön itt-ott, még töredékeikben is tanúsítva hajdani nagyszerűségüket. Összetört, gonoszul megcsonkított szobrok feküdtek szerteszét. Minden nagyon régi volt, olyan ősi, hogy még a törpe is fiatalnak érezte magát közöttük. Kova letelepedett egy oszlopcsonkra. — Nos, rendben, hát itt vagyunk! — Pislogva és nagyot ásítva Raistlinre nézett: — És most, hogyan tovább, mágusom?

Raistlin már nyitotta a száját, de mielőtt bármi hang kijött volna rajta, Tasslehoff fölordított: — Egy sárkányfattyú! Mindenki harcra készen pördült hátra. Egy ugrásra kész sárkányfattyú meredt rájuk a kútkáváról.

— Fogjátok el! Még riasztja a többit! — kiáltotta Tanis.

Ám még mielőtt bárki elérhette volna, a sárkányfattyú kiterjesztette a szárnyát és belerepült a kútba! Raistlin a kúthoz rohant és a holdfényben félelmesen villanó aranyszemével belenézett a kőperem fölött. Kezét varázslásra emelte, de megingott és elernyedt: — Nem bírom — lihegte. — Nem tudok gondolkodni, nem tudok koncentrálni! Aludnom kell!

— Mindnyájan fáradtak vagyunk — mondta Tanis sötéten. — Ha van odalent valami, ez az izé már úgyis riasztotta... tehát semmit sem tehetünk... gyerünk pihenni!

— Márpedig igenis riasztani ment! — suttogta Raistlin és köpönyegét szorosabbra fogva, tágra nyílt szemmel körültekintett. — Hát nem érzitek? Senki sem érzi? Félelf? Odalent ébredezik és mindjárt előront a gonosz! Néma csönd lett.

Aztán Tasslehoff odaszökkent a kőperemre és lenézett. — Lám csak! A sárkányfattyú úgy szállt lefelé, mint egy hulló falevél, nem is csapkod a szárnyával.

— Csönd legyen! — mordult rá Tanis.