Az őszi alkony sárkányai

A sárkány fénylő, fekete teste fölemelkedett, csillogó szárnya oldalához simult, pikkelyei ragyogtak. Fekete-vörös szeme villogott, akár az olvadt szikla. Szája üvöltésre nyílt, gonosz, fehér fogai elővillantak. Hosszú, piros nyelve összepöndörödött, amint mélyen beszívta az éjszakai levegőt. A kút peremétől elszakadva a sárkány kitárta szárnyát, eltakarta a csillagokat és elhomályosította a holdvilágot. Mindkét szárnyán fényes fehér, ám a Lunitari fényében vörösen csillanó karom meredezett.

Tanisnak eddig még sohasem érzett félelem rántotta görcsbe a gyomrát. Szíve hevesen kalapált, szaporán kapkodta a levegőt. Rémült döbbenettel és csodálattal bámulta a teremtmény halálos szépségét. A sárkány körözve, egyre magasabbra emelkedett az éjszakai égen. Amikor Tanis úgy érezte, hogy bénító rettegése fölenged, s íja és tegeze után nyúlt, megszólalt a sárkány.

Egyetlen szót ejtett ki a mágia nyelvén, mire sűrű, iszonyatos sötétség hullott alá a magasból... Tanis abban a pillanatban megfeledkezett róla, hol van valójában, annyi maradt meg csupán a tudatában, hogy egy hatalmas sárkány lebeg valahol fölötte, támadásra készen. Semmi ereje nem volt már védekezni, csak annyira futotta tőle, hogy a földre kuporodva, kétségbeesetten valami fedezéket keressen a romok között.

A vaksötétben a félelf csupán hallására támaszkodhatott. Ekkor hirtelen a rikoltozó hang elhallgatott. Tanis hallotta a sárkány bőrszerű szárnyainak puha suhogását, amint egyre magasabbra emelkedik. Hamarosan ez az egyetlen nesz is elhalt, a szárnycsattogás abbamaradt. Képzeletben látta csupán a magányosan lebegő, prédáját leső, hatalmas fekete ragadozó madarat.

Ekkor igen halk, zizegő hangra lett figyelmes: a vihar előtti szellőtől megrebbenő lombok susogására. A zúgás egyre fokozódott, először morajló viharrá, végül bömbölő hurrikánná erősödött. Tanis szorosan a romba dőlt kútkávához simult, és karjával védekezőn eltakarta a fejét. A sárkány támadásba lendült.

Még ő sem látott keresztül a maga teremtette sötétségen, de Khisanth tudta, hogy a betolakodók most is ott lapulnak valahol az udvaron. Kegyencei, a sárkányfattyak figyelmeztették rá, hogy valami csoport közeledik az országúton a kék kristálypálcával. Verminaard Nagyúr akarta azt a varázspálcát biztonságban tudni a sárkánynál, hogy soha többé ne kerülhessen az emberek kezébe. Valahogy mégis elorozták tőle, és Verminaard Nagyúrnak ez csöppet sem tetszett. Vissza kell tehát szereznie! Ezért Khisanth egy pillanatot még várt a mágikus sötétség elővarázslása előtt, és a pálcát keresve alaposan megnézte magának a behatolókat. Tudomást sem véve róla, hogy a pálca eltűnt a szeme elől, kellemes érzés töltötte el: csak pusztítania kellett!

A támadó sárkány, amikor alázuhant az égből, bőrszárnya fekete pengéjű tőrként feszült hátra. Egyenesen a kút felé vette az irányt, ahol az imént még látta az életüket menteni próbáló betolakodókat. Tudván, hogy a sárkányiszony bízvást megbénítja őket, Khisanth egyetlen rohammal szándékozott elpusztítani valamennyiüket. Hatalmasra tátotta agyaras száját.

Tanis tisztán hallotta a közeledő sárkányt: a bömbölő zúgás egyre hangosabb lett, aztán egy pillanatra hirtelen megszakadt. Szinte hallotta a félelmetes inak feszülését, amint fölemelik és kitárják a gigászi szárnyakat. Azután a kitátott torokba beáramló levegő süvítése, majd újabb különös hang hallatszott, amely a fortyogó kazánból kiáramló gőz sivítására emlékeztette. Valami folyékony anyag loccsant mellette a földre, amit repedező kövek recsegésének és dübörgésének zaja kísért. A folyadék néhány csöppje a kezére fröccsent, s egész testét eltöltötte az égető fájdalom.

Ekkor sikoltást hallott. Egy férfi mély hangú üvöltése volt ez... Zúgószél hangja. Olyan iszonyatos volt ez a halálsikoly, hogy körmét a tenyerébe mélyesztve próbálta megakadályozni, hogy maga is föl ne ordítson, és ezzel fölfedje magát a sárkány előtt. Úgy érezte, hogy már hihetetlen hosszú ideje hallja a sikoltást, mire az végre halódó nyögéssé csöndesült. Közben azt is érzékelte, amint a koromsötétben egy irdatlan test suhan el fölötte. Lapuló teste alatt megremegtek a kövek. Az alázuhanó sárkány dübörgése egyre mélyebbre ereszkedett a kútba, míg végre a rengő föld is lassan elcsitult.

Halotti csönd állt be.

Tanis fájdalmas, mély sóhajtással kinyitotta a szemét: a sötétség eloszlott, az égen ragyogtak a csillagok, fénylett a két hold. Pár pillanatig a félelf tehetetlenül lihegve próbálta visszafogni tagjai remegését. Azután fölállt és futva megindult az udvar közepén heverő sötét folt felé.