Az őszi alkony sárkányai

Ő ért oda elsőként a síkföldi elnyúlt testéhez. Egyetlen pillantást vetett rá, majd öklendezve félrefordult. Ami Zúgószélből megmaradt, többé nem emlékeztetett emberi alakra. A férfi húsa lefoszlott a testéről: ahol bőre és izmai leolvadtak a karjáról, fehéren villant elő a csont, csupasz, üreges arccsontján kocsonyaként folyt végig a szeme, szája üresen, néma üvöltésre nyílt Mellkasa nyitva, bordáin ráégett hús— és ruhafoszlányok, s ami talán a legborzalmasabb: lenyúzott törzse föltárta a bíborszín holdfényben vörösen lüktető belső szerveit.

Tanis görcsösen hányt. Nemegyszer látta már a kardjával osztott halált, látott óriások által darabokra tépett embereket, de ez... ez minden eddiginél iszonyatosabb volt és tudta, hogy a látvány emléke végigkíséri majd egész életén. Ekkor erős kéz ragadta meg a vállát, néma nyugalmat, együttérzést és megértést sugallva. A hányinger elmúlt. Tanis lihegve lerogyott. Megtörölte orrát és száját, és fájdalmas csuklások közepette próbálta elfojtani zokogását.

— Jól vagy? — kérdezte aggódva Caramon.

Némán bólintott, hang nem jött ki a torkán, és a döbbenten megszólaló Sturm felé fordult.

— Kegyelmes, ősi istenek! Zúgószél még mindig él! Láttam megmozdulni a kezét... — hangja csuklásba fulladt. Tanis nehézkesen fölállt és támolyogva a tetem felé lépett.

Az egyik összeégett, elszenesedett kéz fölemelkedett a kövezetről és hátborzongatóan belemarkolt az üres levegőbe.

— Vess véget ennek! — nyögte Tanis rekedten, a mardosó epétől reszelős hangon. — Sturm! Vess ennek véget! A lovag már kezében tartotta meztelen pallosát, megcsókolta markolatát és az égnek emelte a pengét Zúgószél összeroncsolt teste előtt. Behunyta a szemét és gondolatban visszaszállt abba a korba, amikor a csatamezőn elszenvedett halál dicsőséges volt és egyszerű. Lassan és ünnepélyesen rázendített az ősi, solamniai halotti himnuszra. Miközben kiejtette az elesett harcos lelkét megőrző és azt a túlvilág békéjébe elkísérő szavakat, megfordította és Zúgószél mellkasa fölé emelte pallosát.

“A hőst Huma fogadja be
Túl a részvétlen egeken,
Pihenjen keblén csendesen,
S utolsót szikrázó szeme,
Harc rémétől már szabadon
Gyújtson fényt a csillagokon.
Míg kiadja végsóhaját,
Ringassa őt légpuha toll.
Hollók álma felett, ahol
Csak a sólyom képzel halált.
Majd árnya Humáé legyen,
túl a részvétlen egeken.”

A lovag elhallgatott. Tanis érezte, amint ráterül az istenek békéje, mint valami tiszta, hűs vízsugár, lemosva gyászát és elsodorva iszonyodását. Caramon halkan hüppögött mellette. A fölemelt kard pengéje megcsillant a holdfényben.

Ekkor tiszta, éles hang csendült: — Állj! Hozzátok ide, hozzám!

Tanis és Caramon egyszerre lépett a szerencsétlen szétroncsolt teteme elé, tudván, hogy Aranyholdat meg kell kímélniük a rémséges látványtól. A hagyományok emlékébe révedt Sturm összerezzenve ébredt a valóságra és visszafogta lesújtó karjának lendületét. Aranyhold magas, karcsú árnyalakként emelkedett elébük a templom holdfényben ragyogó aranykapuja előtt. Tanis már szóra nyitotta a száját, amikor karján megérezte a mágus hideg szorítását. Összerázkódva vonta ki magát Raistlin érintése alól.

— Tegyétek, amit Aranyhold kér! — sziszegte a varázsló. — Vigyétek oda hozzá!

Tanis arca eltorzult a dühtől, amint megpillantotta Raistlin kifejezéstelen arcát és részvétlen tekintetét.

— Vigyétek oda hozzál — ismételte meg a mágus hidegen. — Nem a mi dolgunk, hogy megválasszuk e férfi halálának pillanatát! Majd az istenek!

16 Keserű választás. A legnagyobb ajándék

Tanis elnézte Raistlint: a mágus érzelmeit szemhéjának egyetlen rezdülése sem árulta el... már ha egyáltalán voltak érzései. Tekintetük összetalálkozott, s mint mindig, Tanis most is úgy érezte, hogy a varázsló többet lát, mint amennyit ő. Hirtelen meggyűlölte a vézna alakot, olyan szenvedéllyel, amitől maga is meglepődött, gyűlölte őt, mert nem érezte ugyanazt a mardosó fájdalmat... gyűlölte és egyszerre irigyelte is érte.

— Tennünk kell valamit — mondta nyersen Sturm. — Zúgószél nem halt meg, és a sárkány bármikor visszatérhet.

— Jól van hát — morogta Tanis elszoruló torokkal. — Csavarjátok takaróba... de előbb adjatok egy percet, hadd váltsak szót Aranyholddal!

A félelf lassú léptekkel átvágott az udvaron. Csizmája kopogása vissz-hangzott az éjszaka csöndjében, amint a márványlépcsőn fölment a széles tornácra, ahol a lány állt a csillogó aranykapu előtt. Hátratekintve látta, hogy barátai takarókat húznak elő csomagjaikból, és faágakra kötözve kezdetleges harctéri hordágyat tákolnak össze belőlük. A férfi teste csak alaktalan, sötét tömegnek látszott a bágyadt fényben.