Az őszi alkony sárkányai

Aranyhold fojtottan felnyögött, amikor megpillantotta Zúgószél borzalmasan megcsonkított tetemét, és annyira elsápadt, hogy Tanis attól félve, hogy netán elájul, segítőkészen nyújtotta felé a karját. De Aranyhold erős és büszke nép leánya volt. Elszoruló torokkal mély, szaggatott lélegzetet vett, azután megfordult és a márványszoborhoz lépett. A kék kristálypálcát óvatos mozdulattal kivette az istennő kezéből, majd visszament és letérdelt Zúgószél maradványai mellé.

— Kan-tokah! Én szerelmesem! — suttogta halkan, és reszkető kezét kinyújtva megsimította a haldokló síkföldi homlokát. A világtalan arc a lány felé fordult, mintha meghallotta volna a szavát, megfeketedett keze megrezdült az érintés vágyától, görcsös remegés futott végig rajta, majd többé nem mozdult. Keserű könnyek gördültek végig Aranyhold arcán, miközben a pálcát a tetemhez érintette. Lágy, kékes fény töltötte be a helyiséget, s akit csak ért, pihentebb és frissebb lett, sem kimerültséget, sem fájdalmat nem érzett. A rettegés, amelyet a sárkány támadása váltott ki bennük, nyomtalanul eltűnt belőlük. Kis idő múltán a pálca fénye elhalványult, majd egészen kihunyt. Sötét éjszaka ereszkedett a templomra, amit a szoborból áradó halvány derengés tört meg csupán kissé.

Tanis pislogva próbálta hozzászoktatni szemét a visszatérő homályhoz. Ekkor mély hang szólalt meg mögötte: — Kan-tokah neh sirakan.

Aranyhold örömkiáltása volt rá a felelet. Tanis lenézett arra, aminek Zúgószél holttestének kellett volna lennie, ám helyette azt látta, amint a síkföldi karját Aranyhold felé nyújtja és fölül. A lány egyszerre sírva és nevetve ölelte magához kedvesét.

— Egyszóval — fejezte be a történetet Aranyhold — le kell ereszkednünk a romvárosba, valahol itt, a templom alatt, és meg kell szereznünk azokat a Korongokat a sárkány barlangjából!

Szerény vacsorájukat a templom központi csarnokában, a padlón kuporogva költötték el. Az épületet sebtében átkutatva arra a megállapításra jutottak, hogy az üres. bár Caramon a lépcsőkön felfedezte a sárkányfattyak és valami, számára ismeretlen lények lábnyomait.

Maga a templom nem volt nagy: két kisebb szentély állt a márványszobornak otthont adó központi csarnokhoz vezető folyosó két oldalán. Észak és dél felé egy-egy további kerek fülke nyílt a csarnokból. A falaikat díszítő freskókat fölismerhetetlenné torzította a vastag penész. Kelet felé még két, dupla szárnyú aranykapu nyílt a központi teremből. Caramon a romvárosba levezető lépcsőt is megtalálta. Halk hullámverés hallatszott, emlékeztetve arra, hogy egy, az Újtenger fölé kiugró, hatalmas sziklaszirt tetején állnak.

Letelepedtek, és ki-ki saját gondolataiba mélyedve próbálva megemészteni az Aranyhold által elmondottakat. Csak Tasslehoff vizslatott körül még egyszer minden helyiségben, pillantott be a legeldugottabb, sötét zugokba is, de kevés érdekességet találván hamar beleunt, és kezében valami rozsdás, vén sisakkal visszasomfordált a társasághoz. A fejfedő túl nagy volt neki, s különben is a surranók sohasem viselnek sisakot, mert zavarónak és idegesítenek érzik... odalökte hát a törpének.

— Ez meg micsoda? — kérdezte Kova és gyanakodva emelte föl a sisakot Raistlin varázspálcájának halvány fényébe: régimódi volt, de látnivalóan ügyes kezű kovácsmester készítette. Csak törpe csinálhatta, gondolta magában Kova és szeretetteljesen megsimogatta. A csúcsát állati szőrből készült, hosszú pamacs ékesítette. Kova elhajította eddig kényszerűségből viselt sárkánysisakját, s helyette az újonnan találtat nyomta a fejébe, aztán rögtön levette, hogy még egyszer megcsodálja a mesteri munkát. Tanis derűsen szemlélte a jelenetet.

— Lószőr! — mutatott a bojtra.

— Nem, nem! — tiltakozott a törpe homlokát ráncolva és remegő orrcimpáival alaposan megszaglászta. A tüsszögést megúszva, diadalittasan fordult Tanishoz: — Ez griffsörényből készült!

Caramon hahotára fakadt: — Még hogy griff! — vihogta. — Legalább annyi griff kószál Krynn földjén, mint...

— Amennyi sárkány — vetette közbe suttogva Raistlin. A beszélgetésnek egy csapásra vége szakadt.

Sturm megköszörülte a torkát: — Inkább aludjunk egy kicsit. Az első őrséget vállalom.

— Ma éjjel nem lesz szükség őrködésre — jelentette ki Aranyhold csöndesen, és szorosan Zúgószél mellé telepedett. A síkföldi nem sokat szólt, mióta összeakaszkodott a halállal. Hosszan elnézte Mishakal szobrát, s a kékes fényt árasztó alakban fölismerte azt a nőt, aki a pálcát adta neki, de a történtekről nem volt hajlandó mondani semmit.

— Itt biztonságban vagyunk — mondta Aranyhold határozottan és a szoborra tekintett.

Caramon fölvonta a szemöldökét, Sturm összeráncolt homlokkal pödörgette a bajszát. Mindketten túlságosan udvariasak voltak ahhoz, hogy hangosan kételkedjenek Aranyhold hitének igazában, de Tanis tisztában volt vele, hogy egyik harcos sem erezné magát biztonságban, ha nem állítanak őrséget. Viszont már nem sok idő maradt hátra hajnalig, és valamennyiüknek pihennie kellett valamicskét. Raistlin, köpönyegébe burkolózva, máris aludt egy sötét sarokban.