Az őszi alkony sárkányai

Tanis egyetértett vele és tovább rágcsálta szarvashúst. Raistlin már a varázskönyvét tanulmányozta, újból és újból elismételt bizonyos szavakat, míg szilárdan meg nem kapaszkodtak azok az emlékezetében. Tanis kíváncsi volt rá, milyen varázsigéje lehet a mágusnak, amellyel még egy sárkányt is megbűvölhet. Csupán arra emlékezett az elf bárd — Quivalen Soth — által irdatlan régen mesélt sárkányregékből, hogy csak a leghatalmasabb mágusok igéi lehettek hatásosak a sárkányokkal szemben, akik... amint tapasztalhatták... maguk is értettek a mágiához. Tanis elnézte a könyvében teljesen elmerült törékeny ifjút és megcsóválta a fejét. Lehet, hogy korához képest Raistlin valóban nagy varázsló, emellett kétségkívül csavaros eszű és értelmes, de a sárkányok igazán ősiek. Már akkor Krynn földjét tapodták, mielőtt a legrégibb lények, az első elfek megjelentek rajta. Persze, ha a tegnap este kiagyalt tervük beválik, akkor talán nem is kerülnek szembe a sárkánnyal. Abban reménykedtek, hogy egyszerűen fölkutatják a barlangját és elszelelnek a Korongokkal. Igazán jó terv, gondolta magában Tanis, és talán ér is annyit, mint a szélben elszálló füst. Kissé reménytelennek érezte a helyzetét.

— Nos, én máris készen vagyok — jelentette ki Caramon derűsen. A nagydarab harcos összehasonlíthatatlanul jobban érezte magát a páncéljában. Reggelre valahogy jelentéktelen kellemetlenségnek tűnt föl szemében a sárkány. Hamisan fütyörészett valami régi harci indulót, miközben zsákjába gyömöszölte sárfoltos ruháit. Sturm gondosan felkötözött páncéljában a társaságtól kissé távolabb telepedett le és csukott szemmel végzett valami titkos szertartást, amivel bizonyára a lovagok készítik föl magukat a várható ütközetre. Tanis is fölkelt és fázósan járkálni kezdett, hogy felpezsdítse vérkeringését és elűzze a dermedtséget elgémberedett tagjaiból. Az elfek semmit sem csináltak csata előtt, legföljebb bocsánatért imádkoztak mások életének leendő kioltása miatt.

— Mi is készen vagyunk — szólalt meg Aranyhold. Súlyos, szürke bőrzekét viselt, széles prémszegéllyel. Hosszú ezüst-arany haját vastag, fonott kontyba tűzte, nehogy valami ellenség belecsimpaszkodhasson.

— Nos, fejezzük be a készülődést! — sóhajtotta Tanis, fölvette és vállára vetette a hosszú íjat és teli puzdrát, amit Zúgószél a sárkányfattyak táborából zsákmányolt. Egy tőr és egy hosszú kard egészítette ki fegyverzetét. Sturm egyetlen fegyvere kétkezi pallosa volt. Caramonnál egy pajzs, egy hosszú kard és két, szintén Zúgószél zsákmányából való tőr volt. Kova magához vette a táborból pótolt, elveszett harci baltáját. Tasslehoffnak csupán a gyűrűs botja és egy kis tőre volt, amit úgy talált valahol. Roppant büszke volt rá, hát annál jobban megsértődött, amikor Caramon évődve megjegyezte, hogy biztosan komoly hasznát veszi majd, ha valami feldühödött nyulak támadnak rájuk. Zúgószél hosszú kardját szokás szerint a hátára kötözte és még mindig nála volt Tanis tőre. Aranyholdnak a kristálypálcán kívül nem volt más fegyvere. Jól fölszerelkeztünk, gondolta magában Tanis sötéten... már, ha egyáltalán bármilyen fegyvernek hasznát vehetjük.

A kis csapat kivonult Mishakal szentélyéből... Aranyhold maradt legutoljára. Gyöngéden megérintette kezével az istennő szobrát és halk imát suttogott, majd ő is követte a többieket.

Tass vezette a menetet, vígan szökdécselve, kontya csak úgy ficánkolt a feje búbján. Ma egy valódi, eleven sárkánnyal találkozik. Egy surranó számára semmi sem lehat ennél izgalmasabb.

Caramon útmutatását követve keletnek fordultak még újabb két, dupla szárnyú aranykapun áthaladva egy kör alakú helyiségbe érkeztek. Közepén magas, ragacsos valamivel borított emelvény meredezett. Olyan magas volt hogy még Zúgószél sem láthatta, mi van a tetején, ha egyáltalán volt ott valami. Tass megállt előtte és vágyakozva pislogott fölfelé.

— Megpróbáltam fölmászni rá tegnap este — panaszkodott —, de túlságosan csúszós volt. Kíváncsi vagyok, mi lehet odafönt.

— Akármi van is rajta, örökre titok marad minden surranó előtt — mordult rá Tanis ingerülten, ezzel előrelépett, hogy megvizsgálja a sötét mélységbe vezető csigalépcsőt. A fokolt töredezettek voltak, rothadó növénymaradványok és penészcsomók borították őket.

— A Holtak Ösvénye! — jelentette ki Raistlin váratlanul.

— Micsoda? — hőkölt vissza Tanis.

— A Holtak Ösvénye — ismételte meg a varázsló. — Ennek a lépcsőnek ez a neve.

— A nagy hatalmú Reorxra, honnan a fenéből tudod? — kérdezte Kova.

— Olvastam egyet-mást erről a városról — felelte Raistlin jól ismert suttogásával.

— Most hallunk róla először — mondta hidegen Sturm. — És még mi mindent tudsz róla, amit nem mondtál el nekünk?

— Rettentő sok mindent, lovag — vágott vissza a mágus vicsorogva. — Amíg ti Caramonnal fakardokkal játszadoztatok, én tanulással töltöttem az időt.