Az őszi alkony sárkányai

— Hát persze, sötét és misztikus dolgok tanulmányozásával — mosolygott gúnyosan a lovag. — Különben mi történt valójában az Ősmágia legendás Tornyaiban, Raistlin? Nem kaphattad ingyen csodálatos varázserődet! Mit áldoztál föl érte abban a toronyban? Az egészségedet... vagy tán a lelkedet?

— Ott voltam testvéremmel a Toronyban — dörmögte Caramon és szokásos kedélyes arca keserűen megnyúlt. —

Láttam, hogy vívott meg nagy mágusokkal és varázslókkal néhány egyszerű varázsige segítségével. Legyőzte őket, bár azok elvették testének erejét. Én pedig... — a nagydarab férfi tétovázott.

Raistlin ekkor gyorsan előrelépett és vékony, hideg kezét ikerfivére karjára tette.

— Vigyázz, mit beszélsz! — sziszegte a fülébe.

Caramon mélyet sóhajtott, nyelt egy nagyot, de csak hozzátette fojtott hangon: — Tudom én, mit áldozott föl — mondta és büszkén fölszegte a fejét —, de tilos beszélnünk róla. Te régóta ismersz engem, Fényeskardú Sturm... s én becsületszavamat adom, hogy a fivéremben éppúgy megbízhattok, mint bennem. Ha valaha is előfordulna, hogy nem így van... ne lássuk többé élve egymást!

Caramon esküje hallatán Raistlin szeme összeszűkült. Töprengőn, komoran szemlélte fivérét. Tanis látta, amint az ajka hirtelen vigyorra húzódik, s vonásainak komolyságát fölváltja megszokott cinikus kifejezése. Megdöbbentő volt a változás. Egy pillanatra a két iker valóban feltűnően hasonlított egymásra. Most ismét olyan különbözőek voltak, mint egy pénzdarab két oldala.

Sturm előrelépett, szó nélkül megragadta és keményen megszorította Caramon kezét. Azután — arcán jól látható utálkozással — a varázsló felé fordult. — Elnézésedet kérem, Raistlin — mondta mereven. — Hálás lehetnél a sorsnak, hogy ilyen ragaszkodó fivéred van.

— Ó, hát az is vagyok — suttogta a mágus.

Tanis éles pillantást vetett felé, kíváncsi volt rá, vajon, csak képzelte-e a varázsló hangjában a gúnyt. A félelf hirtelen keserű ízt érzett a szájában és megnyalta kiszáradt ajkát. — Át tudsz vezetni bennünket ezen a helyen? — kérdezte kurtán.

— Éppenséggel — felelte Raistlin —, ha az Összeomlás előtt értünk volna ide. A könyvek, amelyekből tanultam, több száz évesek. A katasztrófa idején, amikor a tűzokádó hegy széthasította Krynn földjét, Xak Tsaroth városa lecsúszott egy szakadékba. Ezt a lépcsőt fölismerem, mert épen megmaradt a helyén, de hogy mi van a lépcsőn túl... — nem folytatta, csak megvonta a vállát.

— És hová vezetett ez a lépcső?

— Arra a helyre, amelyet az Ősök Termének neveztek... Xak Tsaroth főpapjait és királyait temették az ottani kriptákba.

— Mozduljunk már innen! — dörmögte Caramon zordan. — Csak feleslegesen rémisztgetjük egymást.

— Helyes — bólintott Raistlin. — Mennünk kell, mégpedig gyorsan, csak estig van időnk. Holnapra ezt a romvárost elözönlik az északról közelgő seregek.

— Aáh! — fintorodott el Sturm. — Sok mindent tudhatsz varázsló létedre, mint állítod, de ezt aztán igazán nem tudhatod. De Caramonnak végül is igaza van... túl hosszan vesztegetjük itt az időt. Megyek előre.

A lovag megindult a lépcsőn lefelé, óvatosan rakta a lábát, nehogy elcsússzon a nyálkás felületen. Tanis észrevette, hogy Raistlin szeme összeszűkül... és ellenséges, arányló villanással tekint le a távolodó Sturmra.

— Raistlin, menj vele és világítsd meg az utat — utasította Tanis a mágust, mit sem törődve Sturm felé vetett dühös pillantásával. — Caramon, menj Aranyholddal, Zúgószél és én leszünk a hátvédek.

— No és, mi hová soroljunk be? — dörmögte Kova a mellette szökdécselő surranó fülébe, amint Aranyhold és Caramon mögé álltak a sorba. — Középre, mint rendesen, akár valami fölösleges csomag...

— Akármi lehet odafönt — jegyezte meg Tass még egy pillantást vetve az emelvény felé. Nyilván nem hallotta a törpe hozzá intézett szavait. — Egy távolbalátó kristálygömb, vagy éppen egy olyan varázsgyűrű, amilyenem már volt egyszer. Meséltem már neked egyáltalán a varázsgyűrűmről?

— Kova csak mordult egyet. Tanis még hallotta egy ideig a surranó csicsergését, majd a lépcsőfordulóban mindketten eltűntek a szeme elől.

A félelf ekkor odafordult Zúgószélhez: — Te már jártál itt... úgy kellett lennie, hiszen láttuk mi is az istennőt, aki a pálcát adta neked... de idáig vajon lejöttél?

— Nem tudom — válaszolta Zúgószél szomorúan —, nem emlékszem semmire... semmire... a sárkányon kívül!

Tanis elhallgatott. A sárkány. Mindig a sárkánynál lyukadnak ki. Az a szörnyeteg uralkodott mindannyiuk tudatán. És milyen harmatgyöngének tűnt ez a kis csapat a Krynn legsötétebb legendáinak mélyéről teljes nagyságában előrontó szörnnyel szemben! De miért éppen mi? — gondolta magában Tanis keserűen. Hát van még a világon akár csak egy hozzánk hasonló hős csapat? Folyton civódunk, zsörtölődünk, vitázunk, egyik felünk nem bízik a másikban! “Kiválasztottak vagyunk” — jutottak eszébe Raistlin szavai, s a gondolat kissé megnyugtatta. “De ki választott ki bennünket... és miért?” A félelf mélyen eltöprengett a talányon.