Az őszi alkony sárkányai

— Gyertek szorosan mögöttem — utasította a többieket Raistlin és megindult a folyosón... vörös köpenye a bokája körül csapkodott, varázspálcája minden lépésénél tompán koppant a kőpadlón. Tanis és Sturm haladt a nyomában a csöpögő falhoz simulva. A kriptákból hűvös dohszag áradt. Az egyikbe bekukkantva, Tanis a villódzó fáklyafényben egy kőszarkofág sötét körvonalait fedezte fel. Finom művű faragványai között fényét veszített arany berakás volt. Szívszorongatóan nyomasztó látvány tárult elé. Némelyik sírt láthatóan feltörték és kifosztották. Az egyik nyílásból csupasz koponya vigyorgott vissza a félelfre. Az jutott eszébe, vajon nem készülnek-e bosszúra ezek az ősrégi holtak örök nyugalmuk megzavarói ellen. Aztán réveteg állapotából visszakényszerítette magát a sivár valóságba.

A folyosó vége felé közeledve Raistlin megállt. A mocsári törpék kíváncsian méregették, mit sem törődve a mögötte haladókkal. A mágus nem szólt egy szót sem, csak benyúlt egyik bugyrába és egy marék aranypénzt húzott elő belőle. A mocsári törpék szeme fölcsillant, a legközelebb állók közül egy-kettő pár lépést is tett Raistlin felé, hogy jobban lássa a csodát. A varázsló magasra tartott egy pénzdarabot, hogy jól láthassa mindenki, azután fölhajította a levegőbe és az aranyérem... eltűnt!

Apró termetű közönsége egy emberként tátotta el a száját. Raistlin széles mozdulattal eléjük nyújtotta a tenyerét, rajta az arannyal. Az apróságok még jobban álmélkodva közelebb nyomultak hozzá.

A mocsári törpék — vagy agharok, ahogyan magukat nevezték — szerencsétlen egy népség voltak. A törpetársadalom legaljaként Krynn minden vidékén előfordultak, és olyan mocsokban és szennyben, olyan helyeken éltek, ahonnan rajtuk kívül minden élőlény, még a legigénytelenebb állatok is elmenekültek.

A többi törpékhez hasonlóan törzsekben éltek, sokszor több nemzetségük is együtt élt valami törzsfőnökféle vagy a legtekintélyesebb nemzetségfő vezetésével. Xak Tsaroth romvárosában három törzsük fordult elő: a szutykosok, a bugyborok és a mocskosok. E három törzs tagjai tolongtak e pillanatban Raistlin körül. Hím— és nőneműek vegyesen, bár nehezen volt megkülönböztethető, hogy melyik-melyik. A nőneműeknek nem volt szőrzet az állán, viszont ritkás pofaszakállal ékeskedtek. Csontos bokájukat verdeső, szakadozott szoknyaféleséget viseltek a derekukra csavarva. Máskülönben, minden tekintetben éppoly visszataszítóak voltak, mint hímnemű társaik. Nyomorult megjelenésüktől eltekintve egyébként meglepően vidám életet éltek.

Raistlin boszorkányos ügyességgel táncoltatta az érmét bütykös öklén és csontos ujjak között, aztán megint eltüntette, de csak azért, hogy az egyik álmélkodó mocsári törpe füléből húzza elő a következő pillanatban. Ez utóbbi trükk egy pillanatra megszakította a mutatványt, mivel az illető alakot megragadták a többiek, hogy a fülébe kukucskálhassanak, sőt, egyikük még szutykos ujját is beledugta, hátha további érméket is kikotorhat belőle. Csak akkor hagyott alább a kíváncsi nyüzsgés, amikor Raistlin egy másik szütyőjéből egy kis pergamentekercset húzott elő, hosszú, vékony ujjaival kisimította és lágy, éneklő hangon kantálni kezdte a ráírottakat: “Suh tangus motpar, ast akular kalipar!” A mocsári törpék teljesen elbűvölve bámultak rá.

Miután elhallgatott, a pergamenre írt póklábszerű ákombákomok fölizzottak, lángra lobbantak és zöldes füstöt hagyva maguk után elenyésztek.

— Mi volt ez az egész? — kérdezte Sturm gyanakvón.

— Megbabonáztam őket — válaszolta Raistlin. — Barátságvarázslatot alkalmaztam ellenük.

Az apró alakok elbűvölten, mozdulatlanul álltak, s amint Tanis észrevette, arckifejezésük a kíváncsi érdeklődésből a mágus iránti nyílt, elfogódott csodálatba váltott. Érthetetlen, tagolatlan nyelvükön motyogva, lelkesen tapogatták őt koszos kis mancsukkal. Sturm ijedt tekintetét látva Tanis tudta, mire gondol a lovag: Raistlin ezek szerint bármelyiküket akármikor elvarázsolhatja.

Rohanó léptek közeledő zajára Tanis visszanézett Zúgószél őrhelye felé. A síkföldi a törpék csoportjára mutatott és fölemelte szétterjesztett ujjait: még tízen közelednek feléjük. Hamarosan be is trappoltak a folyosóra, anélkül, hogy akár futó pillantást vetettek volna Zúgószélre, és csak közvetlenül a mágus körül visongó tumultus előtt torpantak, meg.

— Mi megy? — kérdezte egyikük Raistlinre nézve. Az elvarázsoltak a varázsló köpönyegébe kapaszkodva vonszolták őt a helyiségen keresztül.

— Barát! Ez barát nekünk! — zagyválták összevissza, tört köznyelven.

— Igen — suttogta Raistlin olyan lágyan, meggyőzően és barátságosan, hogy hallatán Tanisnak leesett az álla. — Mindnyájan a barátaim vagytok — folytatta —, és most mondjátok meg, kis barátaim, hová vezet ez a folyosó? — mutatott be a keleti ágba. Azonnal bábeli karattyolás volt a válasz.

— Folyosó vezet arra — mondta egyikük, kelet felé mutatva.

— Nem! Megy amarra — mutatott egy másik nyugatra.